Borz és borz és borz

 „Ha szembejön az utcán valami sosem látott, szinte biztosak lehetünk benne: az illető borz.”

(Békés Pál: Borz a sámlin)

Az apukám meglehetősen öntörvényű ember volt, aki úgy gondolta, a gyerekek szabadságát nem szabad csorbítani. Ezért mellette rengeteg kalandban volt részünk, bemásztunk omladozó kastélyba, a koncert szünetében belógtunk a zenekari árokba vagy a színpad mögé, olyan helyeken úsztunk, csónakáztunk, ahol tilos volt. Amikor nem volt senki az úton, cikkcakkban vezetett, vagy megmutatta, milyen száguldozni. Minden ajtót és ablakot kinyithattunk, ami felcsigázta a kíváncsiságunkat. Számára a biztonsági öv is csorbította a gyerekek szabadságát, és egyáltalán nem zavarta, ha a hátsó ülésen buli van. Én már felnőtt voltam, a testvéreim gyerekek. Én szabálykövető voltam, becsatoltam az övet, és erre kértem a tesóimat is a hátsó ülésen. Ők szabad gyerekek voltak, megrántották a vállukat. Az apukám nevetett. Látom magam előtt, ahogy felszaladnak a ráncok a szeme körül, és egy kicsit megbillenti a fejét a gyerekek felé, cinkosan.

Apukám sátrat épít

Ma végre kézbe vehettem életem első papírszínház meséjét. Az a címe, hogy Apukám sátrat épít. Hogy mi az a papírszínház? Egy ősi japán mesélési forma, olyan, mintha a diavetítés, a bábszínház és a mesekönyv elegye lenne. Pontosan le van írva a Csimota Gyerekkönyvkiadó oldalán. Én most a saját papírszínház mesémről szeretnék mesélni.

A papírszínház képei

Az úgy kezdődött, hogy volt nekem egy egészen különleges apukám. Persze mindenkinek különleges az apukája, de nekem az enyém a legkülönlegesebb. A közös emlékeink nagy része arról szól, hogy az apukám sátrat épít. Nem olyan kis mezei kemping sátrat, hanem széllel, esővel, hóval, nappal dacoló csarnokokat, árnyékolókat, játékokat, díszleteket, mesebeli, kupolás, szárnyas épületeket. Ismertétek a Városligetben a Sörsátrat? Vagy a PeCsa ponyvaíve alatt feszülő mozivásznat? Esetleg azt az oltárfedést, amely alatt II. János Pál pápa a Hősök terén misézett 1991-ben? Csodaszép és múlandó épület volt mindegyik. Csak az emlékük nem az. Mutatok néhány képet:

A papírszínház mesét eredetileg egy nemzetközi irodalmi projektre írtam, kazak és magyar írók és illusztrátorok működtek együtt az Író Cimborák alkotóműhely szervezésében. Összegyűjtöttünk egy csomó szót, amely a mesékben, a gyerekek világában mindkét nyelvben fontos, és ezek közül választott minden szerző hármat. A szavakból mese, vers, kép született. Az én három szavam ez volt: apa, sátor, szél. Az apukám sosem járt Kazahsztánban, de nagyon szeretett utazni. Ő mutatta meg nekem, hogyan kell kinyitni az ember szemét és szívét, ha egy másik országba érkezik. Tőle tanultam azt is, hogy nincs az a nyelvismeret, ami helyettesíti a kíváncsiságot, nyitottságot és tiszteletet. Nagyon tetszett volna neki, hogy a mese, ami róla szól, egy kazak műhelymunka kapcsán született.

A szöveget akkor írtam, amikor Pécsről hazafelé utaztam egy buszon. Az apukám élete egy fontos időszakában Pécsett építészhallgatókat tanított. Szeretett tanítani, mert a fiatalokra éppen olyan kíváncsi volt, mint a világra, ráadásul jól mesélt, nem lehetett nem figyelni rá, amikor órát tartott. Az emlékére tartottak egy konferenciát, nem sokkal azután, hogy meghalt. Amikor a konferencián részt vettem, a kazak-magyar projektre már kiválasztottam a három szót. Sok közös ismerőssel találkoztam, és olyan sokat beszélgettünk róla, hogy az emlékek felidézése közben a mese is megszületett. Egy telefonos jegyzetbe pötyögtem be azon a bizonyos buszon, és nem sokat változtattam rajta később. Az apukám is mindig, mindenre jegyzetelt. Főleg ponyvára. Az épületeken rejtve ott voltak a firkái.

Rofusz Kinga illusztrációja

Az apukám egyik kedvenc közege volt a színház, többször tervezett díszletet, színpadfedést. A következő képen a temesvári színház díszletműhelyében dolgozunk egy ponyvából készült bábon. A munka olyan volt vele, mint a gyerekeknek a játék. Inspiráló és kreatív, de vérre ment, mint minden komolyan vett játék. Óriási vitáink, vagy inkább harcaink voltak, csapkodtuk egymást a homokozólapáttal, szórtuk egymás szemébe a homokot, de közben nagy álmok valósultak meg. Imádta volna a papírszínházat, lehet, hogy saját keretet fabrikált volna, vagy kitalálta volna, hogyan lehet textilből hasonló színházakat építeni.

Temesvár, 2008

Amikor a mese illusztrációi készültek, izgatottan vártam, hogy láthassam, hogyan fogja ábrázolni a történetet és a szereplőket Rofusz Kinga. Sokáig dolgozott, és néha híreket kaptam a kiadóból, hogy még nincs kész, még átgondolja, még nem elégedett. Amikor először láttam egy vázlatot, már tudni lehetett, hogy ebből valami gyönyörű lesz. És közben meg is lepődtem, mert a képeken nem egy kislányt és az apukáját, hanem egy kisfiút és az apukáját láttam. Aztán rájöttem, hogy ennél jobb nem is történhetett. Ez a mese lehet, hogy az én apukámról íródott, de igazából minden apuka tud sátrat építeni. Van, aki kempingsátrat, van, akinek a nagy szíve a sátra, és van, aki tényleg szélből, fényből, meséből épít. Azt hiszem, nagyon tetszett volna neki ez is. Hiszen neki mindegy volt, hogy fia van vagy lánya, minden gyereke felé ugyanolyan kíváncsisággal és nyitottsággal fordult, mint az egész kerek nagyvilág felé. A képeket kitette volna a falra. Szépen elfértek volna a kopt szőttes, a Bhagavad Ghita képei, az orosz ikon, az arab kalligráfia, az Ararát hegyének fotója, a családi képek és a saját festménye mellé. Nekem mindegyik illusztráció a kedvencem, de most azt szeretném megmutatni, amit én is nagyon sokszor átéltem: belekucorodok egy göngyöleg sátorponyvába, és álmodozom. Ez a kisfiú el is alszik benne:

Az apukám nevében is köszönöm szépen a tökéletes képeket Rofusz Kingának, a szeretettel teli szöveggondozást Csányi Dórának és Neszlár Sándornak, és az egész Csimota csapatnak, akik ilyen ünnepivé tették ennek a mesének a megjelenését.

Az ejtőernyős imája

„Már egy hete csak a mamára gondolok mindig...” Illetve nem csak egy hete, hanem egy ideje gyakran, és nem az anyukámra, hanem a nagymamámra, aki nekem a mama. Időnként próbálok róla írni, képzeletben ő lenni. Ez a rövid írásom a Csillagszálló idei második számában jelent meg, megvásárlásával az Oltalom Karitatív Egyesületet lehet támogatni. A lapról, a vásárlás és előfizetés lehetőségeiről, a korábbi lapszámokról a honlapon lehet tájékozódni.

Medveczky (született Szabó) Gabriella, mama

Elindultunk. Szalad a gép a pályán. 

Azt mondják, Istenem, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Ezalatt megláthat mindent. Az egészet.

Az emelkedés ereje az ülésbe ránt. Amikor először éltem át, nagyon megijedtem. Mindent meg lehet szokni. A felszállást és a repülést is. 

Vajon a madarakon is ránt a felszállás? Vagy az angyalokon?

A százados szerint a repülés biztonságos. 

A repülőtéren parkoló gép pedig olyan súlyosnak tűnt, mint egy mozdonykocsi. Most meg egyre apróbbak odalent az emberek. Kicsi skatulyák a házak. Repül ez a mozdonykocsi mégis. Vasmadár.

A verandára néha beszökik egy cinke. Két kezembe fogom, kicsi teste verdes, ahogy most a szívem zakatol. A repülőgép szíve remegő magam. A szívem verdeső kismadár.

A százados szerint az ugrás is biztonságos. Ki fog nyílni az ernyő. Húzza a hátam, pedig még rajtam sincs a csomag. Abba a pici csomagba gyömöszölték az ejtőernyőt. Amikor a földön a hátamra tették, szörnyű nehéz volt. Pedig selyemből van. 

Istenem, minden csomagom nehéz. Az árvaság is az. A magány is. Meg a hit, az is nehéz.
Azt mondják, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Vajon ha az ember nem meghalni készül, hanem kiugrani egy repülőgépből, akkor is eljön ez a pillanat?

Margit ugrik először. Ő lesz az első, én a második. De ha nem nyílik ki az ernyőm, akkor én leszek az első, aki földet ér, és ő a második. Talán könnyebb lesz másodiknak ugrani. Az is lehet, hogy ha meglátom, amint Margit a föld felé zuhan, elmegy a bátorságom.

Fegyelem! Csak szép sorban tenni, amire a százados megtanított. Lépésről lépésre, mozdulatról mozdulatra. 

Vajon a zuhanás is mozdulat? Vagy mozdulatlanság? Ha meghalunk, és a földi létből a mennybe jutunk, vajon akkor is zuhanunk, csak fölfelé? Vagy ott már nincs is fönt meg lent?

Elértük az ugrási magasságot. Margit már az ajtóban áll. 

Fegyelem! Csak egy mozdulat felállni az ülésből. Csak egy lépés előre. Csak egy csomag a hátamra. Csak egy ajtó. Csak a mélység. Csak az ugrás. Csak a szél.

Ugyanolyan távol vannak a felhők, mintha a földön állnék. Állok én is, a táj fölfelé zuhan. Elzuhannak mellettem a madarak. Távolodik az ég. Közeledik az Isten. Fordítva pereg le az életem.

Milyen hangos a zuhanás. A levegő sikolt!

Csak ne a pokolba. Mindent elviselek. Mindenkit szeretek. A pokolból ments ki, Istenem!

Kinyílt! Végre kinyílt! Az ernyő nagyobbat ránt, mint a repülőgép felszálláskor. Hogyan ránthat ekkorát egy göngyölegnyi selyem és levegő?

Eddig úgy éreztem, állok, és felfelé esik a táj. Most én kezdtem zuhanni, és ami eddig mozgott, megáll körülöttem. Egy pillanatképen felragyog az előttem álló élet. Mennyi zene, mennyi kép, mennyi szó!

Mennyi zuhanás.

Közelít a föld. Félelmetesebb a földet érés, mint az ugrás.

Fegyelem! Lépésről lépésre. A föld üt. A fű is kemény.

A madarad úgy lennék, Istenem. Verandáról szabaduló, végtelenbe zuhanó, emberszívű kismadarad.

*

Medveczky Gabriella (1911–2001) az első magyar női ejtőernyős páros egyik tagja. Vöröskeresztes nővér volt, akit 1935-ben Tatár Margittal közösen képeztek ki ejtőernyős ugrásra, hogy a frontvonalon szükség esetén gyorsan érkezzen a segítség. Az első ugrásra 1937 június 12-én került sor.

A kép jobb szélén Tatár Margit integet, mellette Medveczky Gabriella,
közvetlenül a sikeres ugrás után

Verejték

 

Majoros János kerámiája

Vakító, fehér fény ömlött be a Jóisten műhelyének ablakán. Odakintről lágy zene szólt. Az agyagos láda nyitva állt, egy angyalka szorgosan permetezte hajnali harmattal, ki ne száradjon. Egy másik a Jóistent legyezgette pálmaággal. Hófehér széken ült a Jóisten, előtte, a hófehér munkaasztalon egy kis gombócnyi agyag hevert. A Jóisten csak nézte, az angyalkák meg a Jóistent nézték feszült várakozással, egyetlen pisszenés nélkül, hogy mit fog teremteni.
– Nem megy – csóválta meg a fejét a Jóisten. – Valami hiányzik.
– Hozok egy limonádét! – indult segítőkészen a legyezgető angyalka.
Ám a Jóisten csak legyintett bosszúsan. Fogta az agyagdarabot, behajította a ládába, és lecsapta a láda fedelét. Mennydörgés volt a csattanás.
– Akkor most mi lesz? Nem alkotsz semmit? Még egy kis marsi moszatot sem? – szomorodott el a permetezős angyalka.
– Meglátogatok egy kollégát – dünnyögte a Jóisten, és kifordult a műterem ajtaján.

---

My Father is Building a Tent

In memory of my father

Translated by my sisters, Anna Golson and Emma Majoros
You can read the tale in Hungarian here

The sun has barely risen, the morning breeze has barely stretched when my father asked if I would like to go with him. I sat on his lap and nestled there for a bit. I rubbed the dreams out of my eyes and caressed his arm. The hairs on his arm were like soft grass. I loved using my fingers to take steps and pretend I'm walking in the meadows.

– Where are you going?

– To build a tent.

We went out to the field together. He sat down on the ground, but he didn’t cross his legs like my mother, uncle, friend, or I would do, instead, he folded them by his sides, like a double-u. I chased butterflies, caught grasshoppers, and picked flowers. He looked around, listened, and hummed. Then we went home.

Gyökerek

Sosem felejtem el, amikor először voltam jelen egy műtárgy kibontásánál. A műtárgyszállító az asztalra tette a fadobozt, eltávolította a rögzítő csavarokat, óvatosan leemelte a láda fedelét. Aztán a belső védőrétegek következtek, végül előbukkant egy középkori festmény. Láttam már számtalanszor múzeumban kiállítva hasonlót, de ott más volt. Távolságtartóan és jólnevelten függött a múzeum falán. Ám amikor a dobozból került elő, a csomagolásban esendő volt, mégis sokkal jobban ragyogott, mint a megszokott környezetében. Megilletődtem, és óriási megtiszteltetést éreztem. Évek alatt sok kiállítás megrendezésén dolgoztam, és a műtárgyak érkezése és kicsomagolása mindig ilyen ünnepi pillanat volt.

Az óbácsim és ónénim, Majoros János és Hédy kerámiáira sosem tekintettem műtárgyként. Ezek a kerámiák gyerekkorom óta magától értetődően vettek körül. A családban minden háztartásban akadt egy-egy. Szeretett, megbecsült helyen tartjuk őket, de hiányzik belőlük a távolságtartás meg a jólneveltség. Így aztán nem is illetődök meg soha, ha látom őket.

Béla a szekrényből

Egyszer a nagypapám megfenyegetett, hogy ha továbbra is ilyen borzasztó kupi lesz a szobámban, lefényképezi, és megmutatja a pap bácsinak. Nem igazán értettem, hogy ez miért baj, mert a pap bácsi úgyis tud mindent. Inkább szólt volna a nagypapám Bélának a szekrényből...

Teljesen átlagos volt a szoba, amelyikben Cuska duzzogott, vagyis kupis. A duzzogás oka a szobafogság, a szobafogság oka a rumli. A rendetlenség olyan mértékű volt, hogy maguktól elindultak a tárgyak. Például a szekrény előtt leborult a könyvkupac, mert a szekrényajtó elkezdett kifelé nyomakodni. Ebben semmi meglepő nem volt, mert a szekrénybe úgy voltak begyömöszölve a holmik. Viszont amikor a ruhák helyett egy fekete öltönyös, aktatáskás férfi furakodott elő, az szokatlan volt.

            − Maga meg kicsoda? – kérdezte Cuska.

            Az öltönyös elővett egy cetlit, és kibetűzte rajta a nevet.

            − Cuskát keresem. Jó helyen járok?

Pécsváradon

December 11-én két kedves élményben is részem volt Pécsváradon. Délelőtt az általános iskola könyvtárában voltam író-olvasó találkozón, ezúttal A torony című meséről beszélgettünk a gyerekekkel, akik tele voltak okos ötletekkel. Megtanultam, mitől lesz izgalmas egy sci-fi, és azt is, mennyire lelkes környezetvédők. Délután a Fülep Lajos Művelődési Központban a "Majorosék" kiállítást egy előadással zártuk le, a Kalandozó magyarok című előadássorozat részként. Édesapám mesélt a külföldi munkáiról, amibe itt-ott beleszemtelenkedtem - útitársként és kommentátorként. A képek további része a Tovább gomb után található.

 

 

"Majorosék" kiállítás

2013. november 23 - december 11. között tekinthető meg a "Majorosék" című kiállítás Pécsváradon, a Fülep Lajos Művelődési Központban. A kiállításon családunk három generációjának négy alkotója szerepel. Majoros János és Hédy, keramikusok, Majoros Gábor, építész, és íróként magam. Kerámiák, épületfotók, mesék sorakoznak a galérián, és ami mind a négyünket összeköt, képes élménybeszámoló Egyiptomról. A megnyitó képein kívül két "mesét" is olvashattok, az egyiket Majoros János mondta el nekem, beszélt az életükről, az alkotásról, hogyan élt egy művész házaspár a háború után. A másikban én mesélek a családról, sátrakról, Egyiptomról és az írásról.

A kiállítás megnyitója

 

Majoros Gábor, Emma, Harasztia Zsuzsi és Heidecker Adél fotói

Mellékhatások / Bijwerkingen

Az Író Cimborák szeptemberi témája az újrahasznosítás. A szelektív gyűjtés során a következő mondatot kaptam felhasználásra: "egérfarkfűből készül a varázsos gyógytea"
A mesét Hefter Daniella rajza (és lányai) ihlették. Ráadásul Daniella lefordította hollandra is. A magyar változatot a bejegyzés második felében olvashatjátok.

Motto: Muizenstaartgras zorgt voor magische kruidenthee

           − Zo graag wou ik dit proberen! – jubelt Maja, terwijl ze zich naast mama in het kopje laat zakken.

           − Beter dan een wip-wap! Een wip-wap en glijbaan tegelijk – roept Zita, terwijl ze op de lepel balanceert.

           Mama geniet simpelweg, hoe het kruidenbad haar lichaam beroert. Vreemd. Wanneer Maja of Zita iets leuk vinden, kunnen ze hun mond niet houden, mama verstilt echter.

Esti rajz

Egy meseíróval annál jobb nem történhet, mint amikor egy meseolvasó illusztrálja az írását. Ez történt velem most, fogadjátok szeretettel Korom Bálint rajzát. A kedvenc részem a rajzon a légy az ablakon. Meg a kemence.

Ma minden rossz. Semmi sem sikerül. Apa nem játszott velem, mert dolgozott, pedig szombat van. Dühöngtem, és kitört a buszom kereke. Apa nem tudta megragasztani, és most nem megy a buszom. Anya is mérges volt, mert kiborítottam a szörpöt ebédnél. Az ablakon volt egy légy, és én azt néztem, nem a poharat. A felnőttek mindig sokáig mérgesek, és olyankor figyelmetlenek. El is rontotta Anya a vacsoránál, hogy előbb tette a sonkát a kenyérre, aztán a sajtot, pedig én fordítva szeretem. Mesélni sem volt kedve. Hiába győzte le a királyfi a sárkányt, éreztem, hogy Anya a sárkánynak drukkol. Még mindig mérgesek, hallom, de engem már lefektettek aludni, úgyhogy egymással veszekednek.

Rémítgető

Ebben a hónapban az Író Cimborák oldalon az asztalfiókból előkerült, régi meséket teszünk közzé. Én is kotorásztam egy kicsit, és előbukkant a Rémítgető, amihez Mezei Ildikó készített illusztrációt.

Hétévesen királylány voltam, aranyhajjal, gyöngyös cipellővel, gyémántokkal sűrűn telehímzett ruhával, háromemeletes koronával.

            – Lovaggá ütésed alkalmából megosztozunk ezen a csokin – mondtam Öccs lovagnak.

            Öccs lovag meghatottan majszolgatta a kitüntetést. Királylány-lényem teljesen meg volt elégedve. Ezt a meghitt pillanatot egy lázító személy zavarta meg. Ez a bizonyos lázító Nagy Okos Bátty volt, aki rendszeresen aláásta királyságom alapjait.

            – Mit esztek, gyerkőcök?

            – Csokit. Kérsz? – felelte Öccs lovag.

Áruló! Sikoltotta bennem a gyanú. Próbáltam menteni a menthetőt.

            – Öccs lovaggá ütése alkalmából kap a mogyoróscsokiból. Mivel te már öregebb vagy, nem kell próbákat kiállnod. Egye fene, simán lovaggá ütlek. Járulj hát elém!

            Nagy Okos Báttynak beszélhettem. A sarokban lévő régi, üres szekrényt mustrálta.

            – Hé, Öcsi, az a szekrény üres – mondta.

A folytatás az Író Cimborák oldalán olvasható.

Éjjeli árnyak

Az illusztrációt Hefter Daniella honlapjáról választottam, a címe: Blue bedroom

 

Éjjeli árnyak járnak a gyerekszobában. Óvatosan, nehogy megbotoljanak a széthagyott kisautóban, a szép, tekervényes sínben. Éberen várja a reggelt a favonat. Az éjjeli árnyak takarítanak szorgalmasan és nesztelen.

            − Anya?

            − Pszt! – súgják egymásnak az árnyak, és a játékok mögé forrnak.

            − Anya…

            − Itt vagyok. Rosszat álmodtál?

            − Nem az álmom volt rossz.

            − Hanem mi volt rossz?

            − Valaki mászkál a szobában.

            − Álmodtad csak.

            − De én félek.

            − Megfogom a kezed.

            − Inkább bújj ide mellém. Akkor nem félek.

Csodanagy tavasz

Februárban az Író Cimborák blogon életre kelnek a Kinek a bőre? gyermekrajz pályázat alkotásai. Rostás Szandra gyönyörű rajzához készült az első mese. A pályázat teljes képgalériája elérhető itt.

Anya olyan szép volt, mint egy tündér. Elgondolkodó és szelíd. A haja arany, hosszú és hullámos. Volt egy széke, fehérre festett, fa karosszék, a nárciszok között állt a kertben, a nyírfa alatt, ami tavaly kidőlt, és Anya eltette emlékbe a fehér kéreg egy darabját. Van egy régi fényképem, onnan tudom mindezt. A padláson találtam, amikor titokban Anya gyerekkori dolgai között turkáltam. Mindent visszacsomagoltam ugyanúgy, csak a fényképet tettem el.

A folytatásért katt ide.

Napló

Az Író Cimborák februári témájára nagyon gyorsan kellett valamit írnom, és segítségül hívtam Emmát. Közös alkotásunk teljes terjedelmében, Emma édesanyjának, Flóri Gabriellának illusztrációjával az Író Cimborák blogon olvasható.
Az írás megihletett egy iskolás csapatot, akik nagyon vagány filmet készítettek belőle.

Egyéves koromra nem emlékszem, de a nővérem azt mondta, pufi voltam, nem akartam aludni, párizsit faltam és a kutyakosárban szerettem játszani.

Kétéves koromra sem emlékszem, és erős a gyanúm, hogy a nővérem sem, mert szerinte ugyanazt csináltam, mint egyévesen, csak nem négykézláb, hanem két lábon.

A háromnál bedühödött, és nem mondott semmit. Nekem csak annyi jutott eszembe, hogy Nagyiék elvittek egy tanyára, és ott mondtam először, hogy kokas. Valószínűleg utoljára is. 

Négyévesen mesét írtam a babámról, akit mindig magammal vittem az óvodába. A nővérem szerint négyévesen nem is tudtam írni, ami igaz, de attól még mesét írni tudtam.

(Tovább az Író Cimborák blogra)