Repülni volna jó

Az Író Cimborák megint létrehoztak valami nagyszerűt: tegnap kiállítás nyílt a Sárkányos Gyerekkönyvtárban, Budapesten, a "Mi lenne, ha...?" gyerekrajz pályázat legjobbnak ítélt 99 rajzából. Több, mint 900 rajz érkezett a pályázatra, mindegyik rajz egy külön kis világ volt. A legjobban mégis Ferenczi Zsombor rajza fogott meg. Zsombor 2. osztályos. Úgy gondolom én is, ahogy ő: repülni volna jó...

A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.

            A hawaii volt a kedvence.

Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás.

            − Repülni volna jó – gondolta.

A torony - illusztrációk

A torony című mesét egy Aranyvackor pályázatra írtam. Ma már teljesen magától értetődő, hogy a képi világát Sánta Kira illusztrációi határozzák meg (itt van belőlük pár), az én szemembe is beleégtek, és nem is tudom elképzelni a könyvet máshogy. De eredetileg saját rajzokkal indult a mese. Ezek az illusztrációk a pályázaton kívül soha, sehol nem szerepeltek, de nagyon szerettem rajzolni őket, úgyhogy megosztom veletek.

A kisfiú és a hóember

Rendhagyó óra

Tegnap Tasnádi Emesével Pécsett jártunk a PTE 1. sz. Gyakorló Általános Iskolában. Az 1. b. osztály ugyanis szebbnél szebb rajzokat küldött az Író Cimborák Kinek a bőre? című pályázatára. Meglepetésként meglátogattuk őket, és meséltünk nekik, de azt hiszem, a legnagyobb jutalom mégiscsak az volt, hogy elküldték nekünk azokat a rajzokat. Íme, néhány fénykép:

Angyalok és állatok

Róza és Martin rajzaihoz Angyalmeséket írtam, aztán a rajzok további alkotásra inspiráltak. Bőrt öltöttek magukra az állatok, aztán útra keltek, és megérkeztek a gazdájukhoz. 

Angyalmesék újra

Takács Martin rajzát választottam ki elsőként a Kinek a bőre? pályázat rajzai közül, már a címe is rokonszenves volt: Cipzáras róka bőrébe bújnék. Később kiderült, hogy Martin és Róza, aki az elefántot rajzolta, testvérek. Így aztán a két mese is testvér lett.

A rókák panasza

 

A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

            − No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

            A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

            − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

            − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

            − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

Angyalmesék

A Kinek a bőre? pályázat rajzai közül az egyik kedvencem Takács Róza elefántja. Ehhez született az alábbi mese. Ráadásul nem álltam meg egy mesénél, a kép annyira ihletadó volt, hogy még több, kapcsolódó mese is van a fejemben.

Az angyalok állata 

A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.

            − Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.

            Körülnéztek az angyalok is.

            − Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.

            − Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik .

         A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen az emberek. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák − , feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

Csodanagy tavasz

Februárban az Író Cimborák blogon életre kelnek a Kinek a bőre? gyermekrajz pályázat alkotásai. Rostás Szandra gyönyörű rajzához készült az első mese. A pályázat teljes képgalériája elérhető itt.

Anya olyan szép volt, mint egy tündér. Elgondolkodó és szelíd. A haja arany, hosszú és hullámos. Volt egy széke, fehérre festett, fa karosszék, a nárciszok között állt a kertben, a nyírfa alatt, ami tavaly kidőlt, és Anya eltette emlékbe a fehér kéreg egy darabját. Van egy régi fényképem, onnan tudom mindezt. A padláson találtam, amikor titokban Anya gyerekkori dolgai között turkáltam. Mindent visszacsomagoltam ugyanúgy, csak a fényképet tettem el.

A folytatásért katt ide.

Az arany gépmadár

2007-ben az In Memoriam Lázár Ervin meseíró pályázaton 1. helyezést értem el ezzel a mesével. Furcsa és tanulságos volt ennyi év után újra elolvasni. Saját illusztrációval osztom meg Veletek.

Volt egyszer egy vándorlegény. Az aranymadaras legény, csak így emlegették, mert mindig vele tartott egy arany gépmadár. Hol a vállán ült, hol a kalapján, hol mellette repdesett. Mendegélt a legény hegynek föl, völgynek le, aztán elfáradt, és bekopogott egy erdei házikóba. Öreg anyóka nyitott ajtót, és behívta a legényt a házba, hogy ott töltse az éjszakát.

Zúgott kint a szél, esett a hó. A kunyhóban azonban jó meleg volt. A vándorlegény a kemencepadkán melegedett, a vállán ott ült az arany gépmadár. Az anyóka omlós kenyeret és sajtot adott a fiúnak. Miközben evett, az anyóka megkérdezte:

– Különleges jószág a te madarad, fiam. Hogyan tettél szert rá?

– Az egy nagyon hosszú történet.

Az anyóka letelepedett a lócára.

– Ilyen hideg téli estéken szívesen hallgat hosszú történeteket az ember.

– Hát jó, akkor elmesélem.