A lappantyú és a májkrémes kifli

Ma megjelent a Móra Kiadó Már tudok olvasni sorozatában az Erdei énekverseny című mesém. No de hogy kerül a kifli az asztalra?

A kifli még hagyján, no de a mandarin?

Óvodás koromban rettenetesen rossz evő voltam. Válogattam is, meg nem volt kedvem enni, hiszen sokkal érdekesebb dolgokkal is el lehetett tölteni az időt. Ott volt az a rengeteg színes ceruza és zsírkréta, sok tarka anyagdarab, amiből babaruhát lehetett készíteni, a kertben a homokozó, ahol hegyek és völgyek születtek, közöttük műanyag kisállatok laktak. Minek enni? Ott a cseresznyefa, ott a málnabokor.

Fridolin jelenti 5 - A próba

Régen jelentkezett már Fridolin, kedvenc napilapom főszerkesztője. Az eredettörténetet nem mesélem el, mert óriási szemtelenség lenne. Az illusztrációt kitől mástól is kérhettem volna, mint Baracsi Gabitól. Remélem, egyszer majd nem csak itt, a blogon, hanem nyomtatásban is lehet közös munkánk.

Egy hajnalon kisebb sokadalom támadt a fa alatt, amelyben Flekkdíjas Fridolin, a törpe és Májusi Emánuel, a manó lakott. A gyülekező erdei lények egyre izgatottabban pusmogtak. Egy türelmetlen fagyöngymanó végül megelégelte a várakozást, szedett egy bogyót, és behajította az odún.
    Fridolin kopasz feje jelent meg a nyílásban.
    – Ki volt az az eszement, aki éretlen kökényt dobott a kávémba? – ordította.
    Mindenki összehúzta magát, a fagyöngymanó pedig elszaladt.
    – Ha ilyen modortalan, akkor nem vagyunk rá kíváncsiak – súgott össze néhány pókboszorka, és ők is elhagyták a tisztást.
    – Mit akartok? – puffogott tovább a törpe.

Álmok az erdőben

Hozott a postás egy nagy borítékot. Ismerős a vastagsága, az illata, mert minden évben hatszor kapok ilyen küldeményt, 2013 augusztusa óta. Akkor jelent meg először a Harmat Kiadó gyerekmagazinja, a CikCakk, amelybe a kezdetektől fogva írok cikkeket. Sok nagyszerű téma volt már, ezek kapcsán rengeteg állatot megismertem (például a smaragd elíziát, ami egyszerre tud állatként és növényként is viselkedni), de talán a legkedvesebb ez a most megjelent cikk volt. Ha tetszik a cikk és a magazin, ezen a honlapon tudod megrendelni.

Illusztráció: Kelemen Czakó Rita

A moha álma

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk.

Fridolin jelenti 4 - A pókboszorka kiveti hálóját

Valahányszor megszületik egy mese Fridolinról, a mogorva törpéről, aki egy erdei napilapot szerkeszt, megnézegetem Baracsi Gabi képeit, mert az általa teremtett varázslatos, színes és meglepő világban mindig találok egy olyan rajzot, ami illik a meséhez. Amikor ez alkalommal megkerestem, azt mondta, pókboszorkája nincs is. Pedig van. Mégpedig ilyen szép:

Baracsi Gabi rajza

Már négy napja szünetelt a Fridolin jelenti című napilap kiadása. Ettől az erdő lakói egy leheletnyit idegesebbek voltak a szokásosnál, kevésbé érezték magukat otthonosan az erdejükben. A történtekért Flekkdíjas Fridolin, a kopasz, ráncos és általában goromba törpe volt a felelős. Ahelyett, hogy az odújában újságot szerkesztett volna, a napjait egy bodzabokor tövében lapulva töltötte Májusi Emánuel, a fotográfus manó társaságában.

            Fridolin, mielőtt megkezdte volna a lapulást a bodzában, ezzel állt a manó elé:

            – Te Emánuel, én most megcsinálom életem cikkét. Te meg fotózhatsz hozzá.

            A manó csak ennyi felelt:

            – Jó.

            Fridolin várt volna még egy kis biztatást, de végül folytatta magától is:

            – A pókboszorka kivetette a hálóját.

            – Ó – felelte a manó, és ezzel a válasszal Fridolin végre elégedett volt.

            Ezután teljes egyetértésben költöztek a bokor alá.

Fridolin jelenti 3 - A pajtakoncert

Részt vettem az Arcus Temporum XII – Pannonhalmi Művészeti Fesztivál szervezésében. Ugyan csak két koncertet sikerült meghallgatnom, de mindkettő maradandó élménynek bizonyult. Még egy hét elteltével is folyamatosan a fesztivállal álmodtam. A fülemben Csalog Gábor zongorajátékával megpróbáltam a készülő regényemen dolgozni, eredmény nélkül. Aztán jött a goromba törpe. Kénytelen voltam foglalkozni vele. Mentségére szóljon, hogy amióta leírtam a mesét, már másról álmodom, nem a fesztiválról.
A pálinkás medve ebben a mesében ugyan csak említés szintjén szerepel, mégsem tudtam ellenállni neki. Baracsi Gabi oldalán találtam, és elkértem tőle a rajzot.

A medve, aki igazából nem is szerepel a mesében

Stancflanc, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázsló megállt az odvas tölgyfa alatt. Fintorgott, amikor meglátta a rézcsengőt és az odú fölé szegezett táblát: A Fridolin jelenti, képes napilap szerkesztősége.

            – Mi a fene... – morogta, aztán meghúzta a csengőzsinórt.

            Az odún kikandikált Flekkdíjas Fridolin kopasz, gombára emlékeztető feje.

            – Mit keresel itt? – kérdezte a törpe.

            – Sajtómeghívó – nyújtott át egy fecnit a varázsló. – Tévedésből hozzám küldték.

            Fridolin a papírért nyúlt, de a keze csupa tinta volt.

            – Elromlott az írógépem – magyarázta a kezeit rázva. – Elmondod, mi áll benne?

            – Pajtakoncert lesz a faluban. Meghívtak.

            – Ez remek – vonta össze a szemöldökét Fridolin. – De miért nem te mész? Olyan vacak lesz?

            – Ha nem vetted volna észre, már nincs újságom, aminek tudósíthatnék. Éppen a te lapod miatt, ami azóta ér valamit, hogy fotók is vannak benne. A manó képei vitathatatlanul jók. Kár, hogy ez az írásaidról nem mondható el.

            – Kösz a bókot – mondta Fridolin.

            – A koncert holnap délben kezdődik. Ha rám hallgatsz, viszel magaddal egy leppenget. Neked úgyis magas lesz az egész – mondta a varázsló, majd egy hanyag mozdulattal Fridolin kopasz feje mellett becsúsztatta a meghívót az odúba.

            – Pfff. Méghogy leppeng – morgott Fridolin, de azért megfogadta Stancflanc tanácsát.

Fridolin jelenti 2 - A varázsdoboz

Flekkdíjas Fridolin visszatér. Az ihletadóról ezúttal a történet végén mesélek, nehogy lelőjem a poént. Az illusztrációt ismét Baracsi Gabitól kölcsönöztem.

Májusi Emánuel feltűnő jelenség volt. Nem is kék csíkos harisnyájára, kopott esőkabátjára, borzas üstökére figyeltek fel az erdőlakók, hanem arra a titokzatos, fekete dobozra, amit a kezében tartott. Úgy fogta, mintha a doboznak jelentősége lenne.

− Felettébb gyanús... – súgtak össze mögötte a borzok.

A pókhálóboszorkák a hálóik sarkába szöktek.

A szajkók ágról ágra szállva vitték a jövevény hírét.

Mire a Fridolin jelenti című napilap főszerkesztőjéhez értek, már nem is egy csíkos harisnyás manóról, hanem egy alakváltó varázslóról beszéltek, aki a fekete dobozba gyűjti össze az erdőlakók lelkét.

Fridolin jelenti 1 - Fridolin újságcikke

Ehhez a meséhez két köszönöm is tartozik. Az első Csider István Zoltánnak a flekkdíjas szóért, amit készségesen elmagyarázott, én ügyesen megértettem, ezt bizonyítandó elmeséltem. A másik Baracsi Gabriellának, aki kölcsönadta az illusztrációt, aminek A bolond madara a címe. Csuda dolgok vannak még a blogján, érdemes szétnézni.

Flekkdíjas Fridolin egy fatönkön ült és méregtől puffogott. Ez volt a rendszeres napi elfoglaltsága napfelkelte és ebéd, majd az ebéd és naplemente között. Flekkdíjas Fridolin kopasz, szakállas és csúf törpe volt. A csúfság a mérgelődésből adódott. A mérgelődés meg abból, hogy fogalma sem volt, mint jelent a nevében a Flekkdíjas. De a Fridolinnak sem sok értelmét találta. Az erdő népe messziről elkerülte, mint a mérges gombát. Lassan kezdett is mérges gombára hasonlítani.

            Egyszer megállt mellette Stancflanc, az erdő mágusa. Fridolin vállára tette súlyos kezét, aztán hümmögve bólogatott.

            − Tudod mi kéne neked, komám?

            Fridolin felnézett és csak annyit mondott:

            − Pfff.

            − No ide figyelj. Neked újságírással kéne foglalkoznod. Nekem történetesen van egy újságom, az Erdei Hírmondó. Ismered?

Erdőlakók

Nem csak egyetlen mesekönyvem jelenik meg ám a Könyvhéten! Az Erdőlakók című kötet sok szempontból a szívem csücske. Egyrészt: Boros Mátyás illusztrálta. Másrészt: együtt szerepel benne egy mesém Miklya Zsolt verseivel, és ennél jobb társaságba egy mese igazán nem kerülhet. (Ez a bizonyos mese az egyik kedvenc állatomról szól.) Harmadszor: a nagypapám erdész, és borzasztóan örülni fog, ha meglátja. Itt a borító, keressétek a Könyvhéten az Abrakadabra Kiadó standjánál:

A bűvös Tovább gomb után pedig két szép illusztráció rejtőzik.

Angyalmesék újra

Takács Martin rajzát választottam ki elsőként a Kinek a bőre? pályázat rajzai közül, már a címe is rokonszenves volt: Cipzáras róka bőrébe bújnék. Később kiderült, hogy Martin és Róza, aki az elefántot rajzolta, testvérek. Így aztán a két mese is testvér lett.

A rókák panasza

 

A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

            − No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

            A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

            − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

            − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

            − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

A nagylevelű hárfa

Írtam egyszer egy meseregényt, Sárkányfog címmel. Krimiféle, amit rendszerint éjjel írtam, és amikor az izgalmas részeknél tartottam, annyira beleéltem magam, hogy halálra rémültem az éjszakai neszektől. Később illusztráltam is, és mesekönyvet készítettem belőle karácsonyra. Most elővettem a fiókból és leporoltam kicsit. Így kezdődik:

Sűrű, sötét éjszaka volt, a holdat vaskos felhők takarták. A sötétben karcsú, nesztelen árnyék lopakodott végig a várost övező erdő titkos ösvényén, majd eltűnt egy barlangban. A barlang túlsó vége sziklákkal körbevett tisztásra nyílt. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. Levelei lágyan duruzsoltak, pedig szellő se rebbent. A lopakodó alak kilépett a barlangból, gondosan körülnézett, aztán a fa felé vette az útját. A falevelek duruzsolása egyre hangosabbá és tisztábbá vált. Mintha ezer meg ezer dal szólt volna egyszerre, hegedűk, hárfák, trombiták, harsonák, klarinétok, csembalók és cimbalmok végtelen sok szólama keveredett egymással. A fekete köpenyes odaért a fához és fülét az egyik levélhez hajtotta. Tetszett neki a muzsika, ezért leszakította a levelet és zsebre vágta. Futásnak eredt, és ugyanazon a kacifántos úton, amelyen érkezett, elindult visszafelé. Könnyű léptei alatt hamar kiegyenesedtek a fűszálak, és semmi nyoma sem maradt a látogatásnak.