Fridolin jelenti 3 - A pajtakoncert

Részt vettem az Arcus Temporum XII – Pannonhalmi Művészeti Fesztivál szervezésében. Ugyan csak két koncertet sikerült meghallgatnom, de mindkettő maradandó élménynek bizonyult. Még egy hét elteltével is folyamatosan a fesztivállal álmodtam. A fülemben Csalog Gábor zongorajátékával megpróbáltam a készülő regényemen dolgozni, eredmény nélkül. Aztán jött a goromba törpe. Kénytelen voltam foglalkozni vele. Mentségére szóljon, hogy amióta leírtam a mesét, már másról álmodom, nem a fesztiválról.
A pálinkás medve ebben a mesében ugyan csak említés szintjén szerepel, mégsem tudtam ellenállni neki. Baracsi Gabi oldalán találtam, és elkértem tőle a rajzot.

A medve, aki igazából nem is szerepel a mesében

Stancflanc, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázsló megállt az odvas tölgyfa alatt. Fintorgott, amikor meglátta a rézcsengőt és az odú fölé szegezett táblát: A Fridolin jelenti, képes napilap szerkesztősége.

            – Mi a fene... – morogta, aztán meghúzta a csengőzsinórt.

            Az odún kikandikált Flekkdíjas Fridolin kopasz, gombára emlékeztető feje.

            – Mit keresel itt? – kérdezte a törpe.

            – Sajtómeghívó – nyújtott át egy fecnit a varázsló. – Tévedésből hozzám küldték.

            Fridolin a papírért nyúlt, de a keze csupa tinta volt.

            – Elromlott az írógépem – magyarázta a kezeit rázva. – Elmondod, mi áll benne?

            – Pajtakoncert lesz a faluban. Meghívtak.

            – Ez remek – vonta össze a szemöldökét Fridolin. – De miért nem te mész? Olyan vacak lesz?

            – Ha nem vetted volna észre, már nincs újságom, aminek tudósíthatnék. Éppen a te lapod miatt, ami azóta ér valamit, hogy fotók is vannak benne. A manó képei vitathatatlanul jók. Kár, hogy ez az írásaidról nem mondható el.

            – Kösz a bókot – mondta Fridolin.

            – A koncert holnap délben kezdődik. Ha rám hallgatsz, viszel magaddal egy leppenget. Neked úgyis magas lesz az egész – mondta a varázsló, majd egy hanyag mozdulattal Fridolin kopasz feje mellett becsúsztatta a meghívót az odúba.

            – Pfff. Méghogy leppeng – morgott Fridolin, de azért megfogadta Stancflanc tanácsát.

            Másnap reggel a törpe és Májusi Emánuel, a Fridolin jelenti hivatalos fotósa egy álmos uhu hátán várakoztak.

            – Fridolin, hogy néz ki egy leppeng? – kérdezte a manó.

            – Sehogy.

            – De mégis, azért csak kinéz valahogy?

            – Mintha kocsonyává sűrűsödne a levegő, és belegabalyodna egy szivárvány.

            – Te Fridolin, az ott nem a leppeng? – kérdezte a manó egy foltra mutatva.

            – A csudába, dehogynem! Hát te mikor érkeztél? – támadt a leppengre a törpe.

            – Azt hittem, már sose vesztek észre – mondta a szivárványszín kocsonya, és felmászott mögéjük az uhu hátára.

            Az uhu egykedvűen kitárta a szárnyát és elrepült velük a faluszélre, ahol a koncertteremnek berendezett pajta állt. Az emberek az első ajtó előtt várakoztak. A hátsó ajtó viszont nyitva volt, ott engedték be az erdei és mezei népeket. Amikor mind elbújtak a székek alatt, az emberek csak akkor foglalhatták el a helyüket.

Fridolinék a hátsó ajtónál szálltak le. Az ajtófélfáról egy pókboszorka függött, ő ellenőrizte a meghívókat.

– Igyekezzetek, máris kezdünk. A fényképezőgéppel a gerendákra ülj, a járművet pedig ne az emberek fölé parkold, hogy elkerüljük a kellemetlen pottyantásokat.

Májusi Emánuel felrepült az uhuval a gerendák közé. Beállította egy sarokba aludni, majd keresett egy alkalmas helyet, ahonnan belátja az egész pajtát és a színpadot.

A pókboszorka Fridolint és a leppenget a harmadik sor ötödik széke alá irányította, ahol később egy termetes nő foglalt helyet.

– Akkorák a lábai, mint egy orrszarvúnak. Nem látok semmit – súgta Fridolin.

– Még jó, hogy elefántfüleid vannak – mondta a leppeng.

Hamarosan felvonultak a zenészek a színpadra. Először egy hegedűs, aki úgy lóbálta a hangszerét, mintha vezényelne. Utána egy cingár férfi érkezett. Egy állványhoz lépett, amiről kulcsok, kagylók és cintányérok lógtak. Aztán egy harmonikás jött cammogva.

– Nézd már, a pálinkás medve mézescsuporral! – súgta Fridolin.

– Pszt! – intette le a leppeng.

Fridolin csöndben maradt egy ideig, de csak a zongoristáig bírta. Ahogy a zenész a szűk színpadon kerülgette a hangszereket, nagy igyekezetében belerúgott a cintányéros állványba, felborított egy kottatartót és levert egy hangvillát.

– Mit csinál? – mordult fel Fridolin.

– Csileg-csalog – kuncogott a leppeng.

Fridolin megörült a szónak. Elővett egy papírlapot és lejegyezte.

Végre elkezdődött a koncert. Fridolin készenlétben tartotta a ceruzát, és úgy figyelt, hogy verejtékezni kezdett a homloka. Hiába töltötte be a pajtát a zene, a törpét bosszantotta az erdei és mezei népek neszezése. Amikor meg jegyzetelni próbált, a  kezében megzörrent a papírlap, és az emberek rosszallóan néztek össze. Néha fényes villanással kipukkadt egy hang, de lehet, hogy Májusi Emánuel fényképezőgépe volt.

Csak a leppeng figyelt megigézve.

Hatalmas tapssal zárult a koncert, háromszor hívták vissza a zenészeket, akik ráadást is adtak. Amikor elült a taps és levonult a zenekar, először az emberek mentek ki a pajtából, aztán az erdei és mezei népek. Májusi Emánuel felébresztette az uhut és rávette, hogy szálljon le a földre a törpéért és a leppengért. Fridolin unottan szállt fel a hátára. Lemondóan gyűrte a jegyzetpapírt a zsebébe, mert mindössze egy szó szerepelt rajta, azt is a leppeng mondta. A leppeng némán ült fel mögéjük. Fakó volt, mintha kifolytak volna belőle a színek.

Hazafelé eleredt az eső. Májusi Emánuel kétségbeesve takargatta a köpenyével a fényképezőgépet. Bőrig áztak, mire leszálltak az odvas fánál. A manó az odúba sietett, hogy előhívja a fotókat, a törpe pedig a leppenghez fordult, hogy elbúcsúzzon tőle.

– Hát te aztán jól összementél, kiskomám! – kiáltott fel, mert a leppeng addigra már nem volt nagyobb, mint egy esőcsepp. – Csak nem a koncert viselt meg ennyire?

A leppeng erőtlenül nevetni próbált, aztán pukk! Szertefoszlott.

Fridolin megilletődve állt még egy kicsit a csöpögő esőben, aztán bemászott az odúba.

Odabent Májusi Emánuel a megázott gép fölött ült.

– Nem lettek jók, mi? – kérdezte bánatosan a törpe.

– Egyetlen egy sikerült – felelte a manó, és átnyújtotta a képet.

A fotó a pajtát ábrázolta, rajta voltak a gerendák, a sarokban az uhu, lent a nézők, a színpad, a színpadon a zenészek. A hangszerek a szivárvány színeiben pompáztak: piros és narancs volt a harmonika, sárgán világított a hegedű, zöld volt a cintányéros állvány, sok kicsi levél rajta a sok kulcs meg kagyló. A klarinét meg a trombita világoskék és sötétkék, ibolya a cselló. A zongora pedig mind a hét szín egyszerre.

Fridolin a manóra nézett, aztán előkapta az összegyűrt jegyzetpapírt és teleírta. Másnap dupla példányszámban fogyott a Fridolin jelenti, pedig reklám sem volt benne.

További Fridolin mesék:
Fridolin első története: Fridolin újságcikke
Májusi Emánuel itt jelenik meg az erdőben: A varázsdoboz

Zongorás mese itt, Emma zongorás meséje itt.