Fridolin jelenti 5 - A próba

Régen jelentkezett már Fridolin, kedvenc napilapom főszerkesztője. Az eredettörténetet nem mesélem el, mert óriási szemtelenség lenne. Az illusztrációt kitől mástól is kérhettem volna, mint Baracsi Gabitól. Remélem, egyszer majd nem csak itt, a blogon, hanem nyomtatásban is lehet közös munkánk.

Egy hajnalon kisebb sokadalom támadt a fa alatt, amelyben Flekkdíjas Fridolin, a törpe és Májusi Emánuel, a manó lakott. A gyülekező erdei lények egyre izgatottabban pusmogtak. Egy türelmetlen fagyöngymanó végül megelégelte a várakozást, szedett egy bogyót, és behajította az odún.
    Fridolin kopasz feje jelent meg a nyílásban.
    – Ki volt az az eszement, aki éretlen kökényt dobott a kávémba? – ordította.
    Mindenki összehúzta magát, a fagyöngymanó pedig elszaladt.
    – Ha ilyen modortalan, akkor nem vagyunk rá kíváncsiak – súgott össze néhány pókboszorka, és ők is elhagyták a tisztást.
    – Mit akartok? – puffogott tovább a törpe.

Fridolin jelenti 4 - A pókboszorka kiveti hálóját

Valahányszor megszületik egy mese Fridolinról, a mogorva törpéről, aki egy erdei napilapot szerkeszt, megnézegetem Baracsi Gabi képeit, mert az általa teremtett varázslatos, színes és meglepő világban mindig találok egy olyan rajzot, ami illik a meséhez. Amikor ez alkalommal megkerestem, azt mondta, pókboszorkája nincs is. Pedig van. Mégpedig ilyen szép:

Baracsi Gabi rajza

Már négy napja szünetelt a Fridolin jelenti című napilap kiadása. Ettől az erdő lakói egy leheletnyit idegesebbek voltak a szokásosnál, kevésbé érezték magukat otthonosan az erdejükben. A történtekért Flekkdíjas Fridolin, a kopasz, ráncos és általában goromba törpe volt a felelős. Ahelyett, hogy az odújában újságot szerkesztett volna, a napjait egy bodzabokor tövében lapulva töltötte Májusi Emánuel, a fotográfus manó társaságában.

            Fridolin, mielőtt megkezdte volna a lapulást a bodzában, ezzel állt a manó elé:

            – Te Emánuel, én most megcsinálom életem cikkét. Te meg fotózhatsz hozzá.

            A manó csak ennyi felelt:

            – Jó.

            Fridolin várt volna még egy kis biztatást, de végül folytatta magától is:

            – A pókboszorka kivetette a hálóját.

            – Ó – felelte a manó, és ezzel a válasszal Fridolin végre elégedett volt.

            Ezután teljes egyetértésben költöztek a bokor alá.

Fridolin jelenti 3 - A pajtakoncert

Részt vettem az Arcus Temporum XII – Pannonhalmi Művészeti Fesztivál szervezésében. Ugyan csak két koncertet sikerült meghallgatnom, de mindkettő maradandó élménynek bizonyult. Még egy hét elteltével is folyamatosan a fesztivállal álmodtam. A fülemben Csalog Gábor zongorajátékával megpróbáltam a készülő regényemen dolgozni, eredmény nélkül. Aztán jött a goromba törpe. Kénytelen voltam foglalkozni vele. Mentségére szóljon, hogy amióta leírtam a mesét, már másról álmodom, nem a fesztiválról.
A pálinkás medve ebben a mesében ugyan csak említés szintjén szerepel, mégsem tudtam ellenállni neki. Baracsi Gabi oldalán találtam, és elkértem tőle a rajzot.

A medve, aki igazából nem is szerepel a mesében

Stancflanc, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázsló megállt az odvas tölgyfa alatt. Fintorgott, amikor meglátta a rézcsengőt és az odú fölé szegezett táblát: A Fridolin jelenti, képes napilap szerkesztősége.

            – Mi a fene... – morogta, aztán meghúzta a csengőzsinórt.

            Az odún kikandikált Flekkdíjas Fridolin kopasz, gombára emlékeztető feje.

            – Mit keresel itt? – kérdezte a törpe.

            – Sajtómeghívó – nyújtott át egy fecnit a varázsló. – Tévedésből hozzám küldték.

            Fridolin a papírért nyúlt, de a keze csupa tinta volt.

            – Elromlott az írógépem – magyarázta a kezeit rázva. – Elmondod, mi áll benne?

            – Pajtakoncert lesz a faluban. Meghívtak.

            – Ez remek – vonta össze a szemöldökét Fridolin. – De miért nem te mész? Olyan vacak lesz?

            – Ha nem vetted volna észre, már nincs újságom, aminek tudósíthatnék. Éppen a te lapod miatt, ami azóta ér valamit, hogy fotók is vannak benne. A manó képei vitathatatlanul jók. Kár, hogy ez az írásaidról nem mondható el.

            – Kösz a bókot – mondta Fridolin.

            – A koncert holnap délben kezdődik. Ha rám hallgatsz, viszel magaddal egy leppenget. Neked úgyis magas lesz az egész – mondta a varázsló, majd egy hanyag mozdulattal Fridolin kopasz feje mellett becsúsztatta a meghívót az odúba.

            – Pfff. Méghogy leppeng – morgott Fridolin, de azért megfogadta Stancflanc tanácsát.

Fridolin jelenti 2 - A varázsdoboz

Flekkdíjas Fridolin visszatér. Az ihletadóról ezúttal a történet végén mesélek, nehogy lelőjem a poént. Az illusztrációt ismét Baracsi Gabitól kölcsönöztem.

Májusi Emánuel feltűnő jelenség volt. Nem is kék csíkos harisnyájára, kopott esőkabátjára, borzas üstökére figyeltek fel az erdőlakók, hanem arra a titokzatos, fekete dobozra, amit a kezében tartott. Úgy fogta, mintha a doboznak jelentősége lenne.

− Felettébb gyanús... – súgtak össze mögötte a borzok.

A pókhálóboszorkák a hálóik sarkába szöktek.

A szajkók ágról ágra szállva vitték a jövevény hírét.

Mire a Fridolin jelenti című napilap főszerkesztőjéhez értek, már nem is egy csíkos harisnyás manóról, hanem egy alakváltó varázslóról beszéltek, aki a fekete dobozba gyűjti össze az erdőlakók lelkét.

Az óriás

Milán rajza

     
            − Áss! – parancsolta az óriás.

            − Úgysem lesz víz – morogta a manó.

            Az óriás megmérgesedett.

            − Itt márpedig kút lesz, úgyhogy áss tovább, vagy fizess!

            A manó született kútásó volt. Az orra tökéletesen kiszimatolta a föld mélyén rejtőző vizet, és itt egy csepp sem volt. Viszont háromhavi lakbérrel tartozott a kis odúért abban a korhadt szilvafában, ami az óriás kertjében állt. Ráadásul az odú még be is ázott. Bezzeg ott volt víz!

            A manó némán dolgozott. Halkan beesteledett.

            − Nincs itt egy csepp víz se. Én megmondtam! – kiabált fel az óriásnak.

            Az óriás erre kapta a kötelet, ami a gödörbe lógott, és még mielőtt a manó belekapaszkodhatott volna, kihúzta.

Sutty, a házikoszmó

Inkább nem árulom el, kinek köszönhetem ezt a mesét, mert kicsit gusztustalan lett. Inkább hadd mutassak be egy szemrevaló könyvet, amiből az illusztrációt választottam, Simona Ciraolo: Hug me című meséjét, ami egy kaktuszról szól - a mesekönyvből oldalakat közöl a honlapján. 

A kettő között természetesen van egy pici kapcsolat.

Simona Ciraolo: Hug me (Flying Eye Books)

Nem látok abban semmi rosszat, ha valaki koboldnak születik. Kit zavar egy kis retek a nyakon? Meg a pocakhurkák között? Meg a ragacsos-trutymákos, szürcsedő orrlikak? A muhulykás lábujjközök? A sörtés szőrszálak a háton, amik akár tüskék is lehetnének? No meg a szép, nagy, hangzatos pukizás? Legyen csak nyugodtan kobold a kobold, nagyon cuki meg minden, csak maradjon ott, ahová való.

Volt ez a kobold, a Sutty. Azért hívták így, mert egyszer egy igazi lovag koszmója volt. Az a lovag egyszer sutty, levágta az ellensége fejét, a koszmó meg örömében akkorát pukizott, hogy elrepült a Bakonyba, belefúródott a földbe, és ki se tudta magát fúrni évszázadokig. Aztán kifúrta, és ahelyett, hogy visszament volna valami koboldlakta mocsárba, ott maradt az emberek között. Pedig rendezett, tiszta környék volt, egyáltalán nem neki való. Valamiért mégis bejött neki. Egy idő után rákapott a gyerekekre. Megtetszett neki, ahogy gusztustalankodnak. Nyálbuborék, sárdagonya, takonyevés. De nem elégedett ám meg azzal, hogy leselkedett utánuk. Saját gyereket akart. Illetve egy gyerek saját házikoszmója akart lenni, de a kettő végülis ugyanaz. Eljárt a játszóterekre. Bement az egyikre éjszaka, letelepedett egy padra. Másnap jöttek a gyerekek. Körülállták.

Csoda a tengerparton

Különleges nap ez a mai. Marci öcsém születésnapján ugyanis megszületett az unokahúgom, Lora. Nekik írtam ezt a mesét.

Marci biztos volt benne, hogy a barátai meglepetéssel készülnek a születésnapjára. Hogy legyen idejük rendesen előkészülni, elhatározta, hogy kimegy a tengerpartra úszni egyet. Jó hangosan belekiabálta az erdőbe:

            − Napnyugtáig ne keressetek, kint leszek a parton.

            A legtökéletesebb úszóidő volt. A levegő már felmelegedett, de a víz még őrizte a tél hűvösét. Marci leült a parton. Egy ideig hallgatta, ahogy morajlanak a hullámok, tengerjáró hajókról, kalózokról és sellőkről mesélnek. Hiányzott neki a kaland. Újjá kéne építeni a Sasráját – gondolta. Aztán körülnézett.

            − Hol van mindenki? Máskor mindig tele van a part.

Itt is, ott is heverészni szoktak a napon az emberek, mint a partra vetett kagylók. De most üres volt a homokos föveny. Marci körülnézett, és észrevette, hogy amott lejjebb sokkal többen vannak, míg a partnak ez a szakasza üres. Odament hát ő is, hátha vattacukrot osztanak. Ahogy közelebb ért, nagy tömegben találta magát. Ácsorogtak egymás hegyén-hátán az emberek és nyújtogatták a nyakukat.

Fridolin jelenti 1 - Fridolin újságcikke

Ehhez a meséhez két köszönöm is tartozik. Az első Csider István Zoltánnak a flekkdíjas szóért, amit készségesen elmagyarázott, én ügyesen megértettem, ezt bizonyítandó elmeséltem. A másik Baracsi Gabriellának, aki kölcsönadta az illusztrációt, aminek A bolond madara a címe. Csuda dolgok vannak még a blogján, érdemes szétnézni.

Flekkdíjas Fridolin egy fatönkön ült és méregtől puffogott. Ez volt a rendszeres napi elfoglaltsága napfelkelte és ebéd, majd az ebéd és naplemente között. Flekkdíjas Fridolin kopasz, szakállas és csúf törpe volt. A csúfság a mérgelődésből adódott. A mérgelődés meg abból, hogy fogalma sem volt, mint jelent a nevében a Flekkdíjas. De a Fridolinnak sem sok értelmét találta. Az erdő népe messziről elkerülte, mint a mérges gombát. Lassan kezdett is mérges gombára hasonlítani.

            Egyszer megállt mellette Stancflanc, az erdő mágusa. Fridolin vállára tette súlyos kezét, aztán hümmögve bólogatott.

            − Tudod mi kéne neked, komám?

            Fridolin felnézett és csak annyit mondott:

            − Pfff.

            − No ide figyelj. Neked újságírással kéne foglalkoznod. Nekem történetesen van egy újságom, az Erdei Hírmondó. Ismered?

Hétszépségű hét próbája

Újabb asztalfiókban lapuló meséről fújtam le a port. A történet egy vándorlegényről szól, aki egy fura szigetre keveredik. Hiába figyelmezteti rá több tábla és felirat, hogy a szigeten akár csúf varázslatokba is botolhat, hajtja a kíváncsiság. Talál egy házikót, ahol megismerkedik egy takaros leányzóval. Hamar beleszeret, de balszerencséjére kiderül, hogy a leányzó a tündérkirály lánya. Ahhoz, hogy elnyerhesse a kezét, hét próbát eszel ki a furfangos tündérkisasszony. Alább a második próbát olvashatjátok.

 

Petipalkó varázsszőnyeget talál

Cseresznyeszerelem

Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre.

A teljes mese az ÚjNautiluson olvasható.

A kép webhelye: cseresznyevirág

Virágűr

Egy új meseciklusból választottam ki a kedvenc részemet, és másoltam ide Nektek. Az illusztráció Fabian Oefner fotója a következő honlapról:

http://www.designboom.com/weblog/cat/10/view/22172/fabian-oefner-iridient-bursting-soap-bubbles.html

A virágbolygók egy piszkosfehér univerzumban keringtek össze-vissza. Esetenként össze is koccantak volna, ha nem lettek volna rajtuk bolygótaszigáló kertitörpék, bolygónként egy-egy. Hosszú gereblyéik voltak, és ha közelített egy másik virágbolygó, még időben ellökték, nehogy összeütközzenek. Arra is vigyázni kellett, hogy a virágpor meg a magok az egyik bolygóról ne kerüljenek át a másikra. Ez azért volt fontos, mert minden bolygón csak egyféle virág nőtt.