Valóra vált álom

 Amikor megjelenik egy mesekönyv, mindegy, hogy második, tizedik vagy akárhányadik, az íróember majd kiugrik a bőréből. Új gyerek születik! El kell engedni, most már nem lehet vele szöszölni, nincs több szerkesztési kör. Most már az olvasóké. Bizony, Marci is útra kelt, a tiétek, és a könyv – meg a főhösök – sorsa attól függ, hogy mennyire szeretitek.

Nálunk a maci már olvassa

Sokszor van megérzésem, hogy az olvasók hogyan fogadják majd a frissen megjelent könyvet (naná, hogy szeretni fogják!), de most  bizonytalan vagyok. Vajon szerettek álmodni? Vajon az álmaitok meg az álmaim hasonlítanak? És álmokról olvasni szerettek-e? Emlékeztek reggel az álmaitokra? És ha elolvassátok az Álomjáró Mártont, emlékezni fogtok rá? Szeretitek-e Maros Krisztina illusztrációit? (Én imádom őket!!!)
Remélem, igen, és sok író-olvasó találkozón, nyári estén, utazáson, konyhaasztal mellett fogunk beszélgetni az álmokról. Addig is: jó álomjárást, Marci, látogass meg sok olvasót!

A mese keletkezésének történetét is megírtam egy korábbi bejegyzésben.

Szoktál-e álomjárni?

Reggel, ha nem emlékszem az álmomra, csalódott vagyok. Csak arra emlékszem, hogy jó volt, de szétesik a történet. Csak egy íz, hangulat marad még pár másodpercig, aztán huss, elillan. Néha, ha magamtól ébredek, és szép lassan ereszkedem fel az álomból az ébrenlétbe, előfordul, hogy megmarad az egész történet. Ki is egészíti a fantáziám, félig ébren tovább mesélem, vagy másfelé kanyarítom a szálakat, és még lubickolok egy kicsit az álom szertelen, valószínűtlen képei között. Ezt az álomjárást szeretem a legjobban az alvásban.

Maros Krisztina illusztrációja

Ez így volt gyerekkoromban is, sőt, ha lehet, még kalandosabb, tarkább álmaim voltak, mint most. Többször visszatértem helyszínekre, álomról-álomra egyre jobban bebarangoltam egy tájat. Tanultam is, például repülni. Először a terasz seprése közben emelkedett el velem a seprű, csak pár centire a talajtól. Aztán kimaradt pár éjjel, álmodtam másról, mígnem újra megtörtént, csak akkor éppen egy deszkával repültem fel. Évek alatt megtanultam magamtól repülni. Mintha az az álombéli világ egy létező, mozaikszerűen felfedezhető, létező valóság lenne.

Az orrszarvú, a madarak és Marci

Hamarosan már ott lesz a könyvesboltok polcain a mai nagy örömem, a friss, nyomdaillatú, pompásan színes és csodaszép és várva várt könyvem, Az orrszarvú és a madarak.
Ennyire örülök neki:

Rét Viki, a kötet szerkesztője örökítette meg az első találkozást

Paulovkin Bogi festette a képeket, és az első vázlattól elvarázsolt. Nézzétek, milyen szép, sőt, élőben még sokkal szebb a borítója:

Egy madaras részlet az Író Cimborák blogján olvasható, az aktuálisan futó, tollas téma jegyében.

Ami pedig a ráadás, hogy hamarosan követi egy másik könyv, a 3-5-8 perces mesék utazáshoz és kalandozáshoz, amelybe csupa magyar szerzők rövid meséi kerültek, köztük az én Marcim is. A Marci-meséket nagyon szeretem írni, de eddig még csak a blogomon mutattam meg belőlük néhányat. Remélem, szeretni fogjátok, és egyszer majd talán lehet belőle egy önálló mesekönyv is.
Itt a könyvborító, amelyet Kismarty-Lechner Zita rajzolt, csupa derűs és vicces és kedves figurával:

Mindkét könyv a Pagony Kiadónál jelenik meg, és az első bemutatkozás a Nyári Pagonyfeszten, 2019. június 1-én lesz a Dürer Kertben. Csupa remek programmal (orrszarvúval és rengeteg madárral) vár mindenkit a kiadó!
Ugye jöttök?

Csoda a tengerparton

Különleges nap ez a mai. Marci öcsém születésnapján ugyanis megszületett az unokahúgom, Lora. Nekik írtam ezt a mesét.

Marci biztos volt benne, hogy a barátai meglepetéssel készülnek a születésnapjára. Hogy legyen idejük rendesen előkészülni, elhatározta, hogy kimegy a tengerpartra úszni egyet. Jó hangosan belekiabálta az erdőbe:

            − Napnyugtáig ne keressetek, kint leszek a parton.

            A legtökéletesebb úszóidő volt. A levegő már felmelegedett, de a víz még őrizte a tél hűvösét. Marci leült a parton. Egy ideig hallgatta, ahogy morajlanak a hullámok, tengerjáró hajókról, kalózokról és sellőkről mesélnek. Hiányzott neki a kaland. Újjá kéne építeni a Sasráját – gondolta. Aztán körülnézett.

            − Hol van mindenki? Máskor mindig tele van a part.

Itt is, ott is heverészni szoktak a napon az emberek, mint a partra vetett kagylók. De most üres volt a homokos föveny. Marci körülnézett, és észrevette, hogy amott lejjebb sokkal többen vannak, míg a partnak ez a szakasza üres. Odament hát ő is, hátha vattacukrot osztanak. Ahogy közelebb ért, nagy tömegben találta magát. Ácsorogtak egymás hegyén-hátán az emberek és nyújtogatták a nyakukat.

Marci a városban

Marci újabb kalandja az Író Cimborák oldalon jelent meg eredetileg, és a szeptemberi újrahasznosítás egyik mondata inspirálta: "újságosbódé pultján sorakoztak a tarka nyalókák".
A szép, színes és régi léghajókártyákat a neten gyűjtöttem, Marcinak. 

Marci léghajója, a Sasrája békésen ereszkedett a város felé. A kockás szántóföldek és erdők csendes zöldje után izgalmasnak ígérkezett a városi forgatag. Egy négyemeletes ház tetején szállt le. Kikötötte a léghajót, aztán egy hosszú kötélen lemászott az utcára. Senki sem figyelt fel rá, de még a Sasrájára sem, pedig ezerszínű rongyokból varrták a léghajó testét, és úgy csücsült a ház tetején, mint egy varázsfelhő.

Medve kalandja

Újabb mese Marciról. Medve portréját Takács Eszter készítette, és olyan régen rajzolta, amikor még nem is ismertem Medvét. (Esztit igen.)

Marci nem tudott elaludni. Falevelekből vetett ágya végében kuporgott és számolt.

            − Végtelenezer-kinemondszáz-kettő, végtelenezer-kinemondszáz-egy, végtelenezer-kinemondszáz, végtelenezer-majdnemszáz-kilencvenkilenc…

            Medve azt ígerte, visszajön, mire Marci elszámol csillag-végtelenezertől egyig.

            − De mi van, ha eltéved? Egy barlangban nem könnyű tájékozódni. Nem, nem tévedhet el. Vitt magával egy borzasztóan hosszú kötelet, és azt gombolyítja maga után. A lelkére kötöttem, hogy forduljon vissza, ha elfogy a kötél. Én biztosan továbbmennék, de Medve nem olyan.

A sivatagi hajós

A sivatag olyan száraz volt, hogy egy icipici fűszál sem nőtt benne. Délről a tengerrel volt határos. Így történhetett, hogy egy csillagtalan éjszakán Marci a homokdűnékre sodródott Sasrája nevű vitroláshajójával. Csak napfelkeltekor vette észre, hogy alatta nem kék, hanem sárga hullámok fodrozódnak, és csak a horizonton kéklik a tenger, mint egy távoli kontinens. Marci a szeméhez emelte a távcsövet. Kémlelte a látóhatárt északnak, délnek, keletnek és nyugatnak. Nézte a homokot a hajó körül, nézte az eget, de nyoma sem volt életnek.