Fridolin jelenti 3 - A pajtakoncert

Részt vettem az Arcus Temporum XII – Pannonhalmi Művészeti Fesztivál szervezésében. Ugyan csak két koncertet sikerült meghallgatnom, de mindkettő maradandó élménynek bizonyult. Még egy hét elteltével is folyamatosan a fesztivállal álmodtam. A fülemben Csalog Gábor zongorajátékával megpróbáltam a készülő regényemen dolgozni, eredmény nélkül. Aztán jött a goromba törpe. Kénytelen voltam foglalkozni vele. Mentségére szóljon, hogy amióta leírtam a mesét, már másról álmodom, nem a fesztiválról.
A pálinkás medve ebben a mesében ugyan csak említés szintjén szerepel, mégsem tudtam ellenállni neki. Baracsi Gabi oldalán találtam, és elkértem tőle a rajzot.

A medve, aki igazából nem is szerepel a mesében

Stancflanc, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázsló megállt az odvas tölgyfa alatt. Fintorgott, amikor meglátta a rézcsengőt és az odú fölé szegezett táblát: A Fridolin jelenti, képes napilap szerkesztősége.

            – Mi a fene... – morogta, aztán meghúzta a csengőzsinórt.

            Az odún kikandikált Flekkdíjas Fridolin kopasz, gombára emlékeztető feje.

            – Mit keresel itt? – kérdezte a törpe.

            – Sajtómeghívó – nyújtott át egy fecnit a varázsló. – Tévedésből hozzám küldték.

            Fridolin a papírért nyúlt, de a keze csupa tinta volt.

            – Elromlott az írógépem – magyarázta a kezeit rázva. – Elmondod, mi áll benne?

            – Pajtakoncert lesz a faluban. Meghívtak.

            – Ez remek – vonta össze a szemöldökét Fridolin. – De miért nem te mész? Olyan vacak lesz?

            – Ha nem vetted volna észre, már nincs újságom, aminek tudósíthatnék. Éppen a te lapod miatt, ami azóta ér valamit, hogy fotók is vannak benne. A manó képei vitathatatlanul jók. Kár, hogy ez az írásaidról nem mondható el.

            – Kösz a bókot – mondta Fridolin.

            – A koncert holnap délben kezdődik. Ha rám hallgatsz, viszel magaddal egy leppenget. Neked úgyis magas lesz az egész – mondta a varázsló, majd egy hanyag mozdulattal Fridolin kopasz feje mellett becsúsztatta a meghívót az odúba.

            – Pfff. Méghogy leppeng – morgott Fridolin, de azért megfogadta Stancflanc tanácsát.

Repülni volna jó

Az Író Cimborák megint létrehoztak valami nagyszerűt: tegnap kiállítás nyílt a Sárkányos Gyerekkönyvtárban, Budapesten, a "Mi lenne, ha...?" gyerekrajz pályázat legjobbnak ítélt 99 rajzából. Több, mint 900 rajz érkezett a pályázatra, mindegyik rajz egy külön kis világ volt. A legjobban mégis Ferenczi Zsombor rajza fogott meg. Zsombor 2. osztályos. Úgy gondolom én is, ahogy ő: repülni volna jó...

A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.

            A hawaii volt a kedvence.

Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás.

            − Repülni volna jó – gondolta.

A nagylevelű hárfa

Írtam egyszer egy meseregényt, Sárkányfog címmel. Krimiféle, amit rendszerint éjjel írtam, és amikor az izgalmas részeknél tartottam, annyira beleéltem magam, hogy halálra rémültem az éjszakai neszektől. Később illusztráltam is, és mesekönyvet készítettem belőle karácsonyra. Most elővettem a fiókból és leporoltam kicsit. Így kezdődik:

Sűrű, sötét éjszaka volt, a holdat vaskos felhők takarták. A sötétben karcsú, nesztelen árnyék lopakodott végig a várost övező erdő titkos ösvényén, majd eltűnt egy barlangban. A barlang túlsó vége sziklákkal körbevett tisztásra nyílt. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. Levelei lágyan duruzsoltak, pedig szellő se rebbent. A lopakodó alak kilépett a barlangból, gondosan körülnézett, aztán a fa felé vette az útját. A falevelek duruzsolása egyre hangosabbá és tisztábbá vált. Mintha ezer meg ezer dal szólt volna egyszerre, hegedűk, hárfák, trombiták, harsonák, klarinétok, csembalók és cimbalmok végtelen sok szólama keveredett egymással. A fekete köpenyes odaért a fához és fülét az egyik levélhez hajtotta. Tetszett neki a muzsika, ezért leszakította a levelet és zsebre vágta. Futásnak eredt, és ugyanazon a kacifántos úton, amelyen érkezett, elindult visszafelé. Könnyű léptei alatt hamar kiegyenesedtek a fűszálak, és semmi nyoma sem maradt a látogatásnak.

A zongora

Volt egyszer egy régi ház. Már mindenki kiköltözött belőle.

Kitörtek az ablakai.

Lepotyogtak a cserepei.

Ecetfák nőttek ki a falból.

Hétfőn munkások jöttek lebontani. Féltek egy kicsit, mert korhadt volt a tetőszerkezet, de azért felmásztak rá, és elkezdték ledobálni a cserepeket. Ripityára törtek a földön, és piros por borította be a kertet.

Ebédszünetben körülnéztek a pincében.

Nyúlóssá ázott újságpapírok hevertek a padlón.

Pókhálók szövedéke lepte a sarkokat.

Üres üvegek ácsorogtak portakaró alatt.

Meg egy zongora.

Őszi alma

Van egy takaróm. Sok kis négyzetből varrta a nagymamám. Esténként, amikor betakarózom, kiválasztok egyet. Először végigsimítom, hogy érezzem, milyen benne az idő. Télen napsütéses négyzetet választok, nyáron meg havasat. Ha becsukom a szemem, álomra nyíló ablakká válik. A kedvenc négyzetem piros. Nő benne egy almafa, és minden évben terem rajta egy szem alma.

Simonyi Cili képsorához készült a mese, teljes terjedelmében az Író Cimborák blogon olvasható.