A nagylevelű hárfa

Írtam egyszer egy meseregényt, Sárkányfog címmel. Krimiféle, amit rendszerint éjjel írtam, és amikor az izgalmas részeknél tartottam, annyira beleéltem magam, hogy halálra rémültem az éjszakai neszektől. Később illusztráltam is, és mesekönyvet készítettem belőle karácsonyra. Most elővettem a fiókból és leporoltam kicsit. Így kezdődik:

Sűrű, sötét éjszaka volt, a holdat vaskos felhők takarták. A sötétben karcsú, nesztelen árnyék lopakodott végig a várost övező erdő titkos ösvényén, majd eltűnt egy barlangban. A barlang túlsó vége sziklákkal körbevett tisztásra nyílt. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. Levelei lágyan duruzsoltak, pedig szellő se rebbent. A lopakodó alak kilépett a barlangból, gondosan körülnézett, aztán a fa felé vette az útját. A falevelek duruzsolása egyre hangosabbá és tisztábbá vált. Mintha ezer meg ezer dal szólt volna egyszerre, hegedűk, hárfák, trombiták, harsonák, klarinétok, csembalók és cimbalmok végtelen sok szólama keveredett egymással. A fekete köpenyes odaért a fához és fülét az egyik levélhez hajtotta. Tetszett neki a muzsika, ezért leszakította a levelet és zsebre vágta. Futásnak eredt, és ugyanazon a kacifántos úton, amelyen érkezett, elindult visszafelé. Könnyű léptei alatt hamar kiegyenesedtek a fűszálak, és semmi nyoma sem maradt a látogatásnak.

           A fa barázdált kérgén mozogni kezdtek a hasadékok, és megnyílt egy odú. Az odúból kikászálódott a fa őre, Larion herceg. Ahonnan a tolvaj leszakította a levelet, a faág könnyezett. Larion herceg csóválta a fejét.

            – No várj csak, te szemtelen tolvaj! Megfizeted még a leszakított levelek árát!

            A tolvaj nem először tépázta meg a fát, majdnem minden héten megjelent. A herceg elképzelte szépen, amikor majd számon kéri rajta a sok lopást, és a gondolat mosolyt csalt az arcára. Aztán tovább folytatta munkáját, amelyet a tolvaj félbeszakított. Elővett egy fuvolát és halkan játszani kezdett rajta. A hangszer végét egy öntözőkanna fölé tartotta, mert a fuvolából friss forrásvíz fakadt. Amikor a kanna megtelt, meglocsolta vele a fát. Az egyik ágon kipattant egy rügy, előbújt egy levélke, vele együtt vidám harmonikadal kelt. Larion herceg arcáról eltűnt a ború. Elpakolta az odúba a fuvolát és az öntözőkannát, aztán leült a fa tövébe, és hallgatta a levelek döngicsélését.