Hazatérés (Csillagközi kikötők 2.) – Folytatódik az űrkaland!

Úgy elmaradtam a blogírással, mintha elutaztam volna egy távoli galaxisba, meg vissza. Talán egy kicsit hasonló történik, mert éppen a Csillagközi kikötők 3. részét írom. Így éppen a sorozat 2. részéről nem számoltam be, amikor megjelent. Pedig ennek a könyvnek a története is éppolyan kalandos, mint azoké a gyerekeké, akik a lapok között űrutaznak.

Ez a könyv ugyanis úgy született, és ezt talán többször is elmeséltem már, hogy szerettem volna visszaidézni gyerekkorom nagy játszásait. A testvéreimmel egész hétvégén hatalmas játszásokat csaptunk. Legóból, fakockából, fűből, levélből, bármiből felépítettük a színteret, és mindenféle figurákkal (vagy éppen saját magunkkal) eljátszottuk a fantáziánkban megszülető történeteket. Inspiráltak az esti mesék, a kalandregények, a filmek, és bármi, ami a világon számunkra érdekes volt. Indiánosat, nyomozósat, lovagosat, mindent játszottunk, egymást követték a képtelenebbnél képtelenebb kalandok. Később, amikor az űrutazós történet elejét megírtam, könyvtárakban játszottam a gyerekekkel, és folytattuk a szereplők kalandjait. Így született a Bolygóvadászok című könyv, amely orosz és ukrán nyelven is megjelent, majd ennek újrakiadása, a Csillagközi kikötők 1. Erről bővebben az előző blogbejegyzésben írtam.

Pontosan egy évtizedet váratott magára a folytatás. Ugyan a kézirat már régóta a fiókban lapult, idén látott napvilágot a Móra Kiadó gondozásában, elképesztően menő borítóval. Azt is elárulom, hogy nagyon szerettem az első részt, mert tényleg visszaidézte a gyerekkoromat, de a második részt talán még jobban szerettem. Az első részben négy gyerek kalandjait követhetjük nyomon, ahogy egy idegen és távoli galaxisban egymás után fedezik fel a bolygókat, az értelmes lényeket, barátságokat kötnek és ellenségeket szereznek, mígnem találnak egy csodaszép bolygót, ami akár az új otthonuk is lehet. Közben összecsiszolódnak, megtanulják rendezni a nézetetéréseiket, és önálló véleményt formálnak a világról.

A második részben azonban sokkal nehezebb dolguk van, mert már nem csak négyen utaznak. Az űrhajón, amellyel újra elindulnak a Földről, felnőttek is vannak, és természetesen ők döntenek és irányítanak. A négy gyerek, akik megtapasztalták a felfedezés örömét, egymásra utaltságuknak felelős döntéseket hoztak, most ismét gyerekszerepbe kényszerülnek. Pedig már eltelt pár év, kamaszok, és úgy érzik, nem a legjobb irányba mennek a dolgok – különösen az űrhajó megy kifejezetten rosszfelé. Amikor pedig megérkeznek a bolygóra, amely emlékeikben a tökéletes otthon, kiderül, hogy ott is rengeteg nehézség várja őket. A természet számos veszélyes élőlényt és titkot rejt, megtalálják egy ősi, talán éppen ellenséges civilizáció nyomát, és ismeretlen betegség is fenyegeti őket. Itt már nem négy gyereknek, hanem egy sokkal több emberből, sőt, űrlényből álló közösségnek kell összecsiszolodnia. Ez pedig izgalmas írói kihívás volt, és remélem, a kalandoknak is jót tett egy kis bonyodalom.

Még ennél is izgalmasabb volt felépíteni az új bolygó élővilágát. Műhelytitokként elárulom, hogy rengeteget merítettem Madagaszkár természetrajzából, a geológiától az élővilágig. Különösen ispiráló volt a Tsingy de Bemahara Nemzeti Park egészen hihetetlen környezete.

Indrik a Tsingy de Bemahara Nemzeti Park szikláin. A különleges 
tájról bővebben is olvashatsz az Érdekes Világ oldalán, és a képet is innen másoltam.

Miközben a harmadik, befejező részt írom, fogadjátok szeretettel a másodikat, és írjátok meg üzenetben, hogyan éreztétek magatokat Tatamama különleges tájain!