A vidrák és a Balaton őre (Állati kalandorok 3.)

Az előző blogbejegyzésemben írtam, hogy az idei könyvfesztiválon megjelenő könyveim mindegyike mérföldkő számomra. Ezek egyike a Kolibri Kiadónál futó Állati kalandorok sorozat következő része, A vidrák és a Balaton őre. A sok egzotikus tájon történt kalandozás után egy Magyarországon honos, rendkívül mókás és aranyos pofájú kis emlőssel ismerkedhetnek meg az olvasók.

Megjelent az Állati kalandorok 3. kötete!

A sorozat első részében Dél-Amerika trópusi esőerdeiből egészen Európa partjáig utaztunk egy minden lében kanál kolibrivel, a másodikban pedig Észak-Afrika titokzatos sivatagi környezetébe látogattunk, és követtük egy gyanakvó sivatagi róka felnövésének történetét. Amikor azon gondolkodtunk a kiadóban a munkatársakkal, milyen állatról szóljon a harmadik rész, mindenképpen vizes élőhelyet kerestünk. Először csupa tengeri állatok jutottak eszünkbe (nekem a polipok a kedvenceim, de állítólag nem elég cukik), végül egy olyan helyszín és állat mellett döntöttünk, ami a hazai olvasóknak különösen kedves lehet. Így lett a kiválasztott állat a vidra, amely bár gyakori, de profi rejtőzködő, és nem nagyon találkozunk vele, a helyszín pedig a Kis-Balaton, amely érintetlen mocsárvilágot őriz. Gondoltam, egyszerű dolgom lesz, hiszen hazai tájról van szó, ahol többször jártam, és egy olyan állatról, amelyről minden bizonnyal rengeteg magyar nyelvű szakirodalom született.

A sorozat első két kötete

Hogy még biztosabb legyek a dolgomban, kerestem valakit, aki ért a vidrákhoz. Egy kis nyomozás után eljutottam a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet munkatársához, Lanszki Józsefhez. Már ez a rejtélyes és hangzatos intézménynév (a limnológia az édesvizek, vagyis tavak, folyók, mocsarak kutatásával foglalkozó tudomány) is felébreszthette volna a gyanúm, hogy nem lesz olyan egyszerű dolgom, de egy ideig még naivan azt hittem, ez lesz a sorozat legegyszerűbb kötete. Amikor találkoztam Józseffel, akkor végképp elült a gyanúm. Mindent tudott a vidrákról és a Kis-Balatonról, amit csak tudni lehet. Amíg beszélgettünk, egy fél füzetet telejegyzeteltem, és hazafelé úton már készen volt a fejemben a történet, a szereplők, minden. Dörzsöltem a tenyerem, hogy pikk-pakk megírom majd a könyvet, boldog lesz Csilla, a szerkesztő.

Nagy lendülettel bele is vetettem magam. Az első bekezdés betűi ragyogtak, mint a napfelkelte, csak írtam és írtam, aztán beúszott a mesébe az első hal. Na jó, de milyen hal? Nem lehet csak úgy, simán hal. Elővettem a füzet teleírt felét, lázasan lapoztam, mire megtaláltam a hallistát. Huh, legyen dévérkeszeg, ez rendben. Aztán madarak jöttek, vízinövények, füvek, és egymás mellé illesztettem őket, ahogy tettem az őserdőnél meg a sivatagnál, a fantáziám megalkotta a képeket – és a fantáziám lefagyott. Mert ha az őserdőben egy páráranyíló ősaszatot egy pikkelytörzsű gizmófa tövébe helyezek, az olvasó nem biztos, hogy rögtön rájön, hogy ilyen növények nincsenek is. No de a Kis-Balatonnál! Mi van, ha azt írom, békalencsét legel a vízityúk, miközben azt utálja? Vagy nem is nő káka a sulyom mellett? Vagy a kárász húsa keserű, én meg azt írom, édes? Vagy a Kis-Balatonnál nincs is olyan út, amilyet elképzeltem? Nagyon hamar rájöttem, hogy hazai tájról írni sokkal nehezebb, sokkal több kutatással jár, és a hiányokat nem töltheti ki a fantáziám. Eddig tartott a naivság és a pikk-pakk, és következett a rengeteg utánajárás, minden fűnek, kavicsnak, vízibolhának meg kellett találnom a helyét a kirakósban. Ha pedig eddig a pontig szerettem a vidrákat és a mocsarat, akkor ezek után még sokkal jobban szerettem. Biztonságérzetet adott, hogy Mirtse Áron, a szaklektor és Szabó Csilla, a szerkesztő lesben álltak a piros tollal, hátha elrontom a kirakóst.

A kötetet ezúttal is Solymár Albert Géza
akvarell festményei illusztrálják

Megszületett a mese, jött a legizgalmasabb folyamat, az illusztrációk készítése. Solymár Albert Géza ismét akvarell festményeket készített. Utólag jöttem rá, mennyire feladtam neki a leckét: a vidra zömmel alkonyattól reggelig aktív, és a legizgalmasabb jelenetek éjjel látszódnak. Legalább jó sok napfelkelte és naplemente szerepel a könyvben, a pompás színkavalkád rendre meg is elevenedik a lapokon.

Miközben készült a könyv, azon kaptam magam, hogy a Kis-Balaton mocsárvilága éppen annyira lenyűgöz, éppolyan különleges és varázslatos, mint például Közép-Amerika esőerdeje vagy kávéültetvényei. Mégis, ez a lélegzetelállító táj itt van az ország szívében, mindenki számára elérhető. Remélem, a vidrák hamar a kedvenceitek lesznek, ahogy én is nagyon megszerettem őket. Azt pedig nem árulom el, hogy ki lehet a Balaton őre, legyen meglepetés!

A könyv éppen tegnap érkezett meg a nyomdából, webáruházakban már elérhető, és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon fogjuk bemutatni október 4-én, szombaton, 11 órakor. A bemutatóra játékokkal és halakkal készülünk, hogy a kis vidrák is jóllakjanak. Várunk mindenkit szeretettel!