A sivatagi róka és a vándorok (Állati kalandorok 2.)

Az Állati kalandorok sorozat folytatódik, a legfrissebb, második részt a Könyvfesztiválon mutattuk be. Ezúttal sivatagos környezetbe, a Szahara északi részébe utazunk, perzselő napsütésbe, arany homokdűnék közé.

Bármilyen mostohák is a körülmények, még a sivatagban is jelen van az élet, ráadásul csupa izgalmas, formatervezett élőlény népesíti be, mind csodálatosan alkalmazkodtak a szélsőséges klímához. Mind közül számomra a legaranyosabb a sivatagi róka, ezért is választottam egy kisrókát, amelyik a felnőttkor küszöbén áll. Pici, a házimacskánál is kisebb állatka, hatalmas füllel, aranyszínű bundával, puha, bundás tappancsokkal. Játékos, nesztelen, ha boldog, dorombol – ennél aranyosabb főhőst nem kívánhat magának az íróember. Apropó, ember. A mese címében szerepelnek a titokzatos vándorok. A felbukkanásukról szól ez a meserészlet:

Borz és Szkunk terepen

Kedvenc csíkos furcsa párosom, Borz és Szkunk visszatér! Jippi, jippi, a Scolar Kiadónál megjelent a Borz és Szkunk sorozat második része! A főszereplők végre elhagyják a sok galiba helyszínét adó otthonukat, Lula néni homokkő házát. Szkunk már az első kötetben is vágyakozva nézte Borz térképeit, élénk fantáziájában minden kőzet és ásvány kincsként jelent meg, egy geológiai expedíció pedig csakis kincskeresés lehet.

Persze nem Borzról és Szkunkról lenne szó, ha csak úgy, simán elindulnának. Ha a mondandóm eddig zavarosnak tűnik, és fogalmad sincs, miről beszélek, olvasd el a trilógia első kötetét, amely Borz új lakótársa címen jelent meg 2023-ban a Scolar Kiadónál.

A kolibri és az Erdő Ura (Állati kalandorok 1.)

Előfordul néha, hogy az öröm nem kitörő és ujjongó, hanem elszótlanít, belülről fűt, és nehéz kifejezni. Április 24-én jelent meg a Kolibri Kiadónál az Állati kalandorok című sorozat első kötete, A kolibri és az Erdő Ura, és azóta keresem a szavakat, hogyan meséljek a kötetről és a megjelenésről.

Kaktusz cica szabadidejében szeret olvasni

Már nagyon régen, 2019-ben megfogalmazódott bennem, hogy annyira szeretek állatokról írni, hogy egy egész sorozatra való kalandot is ki tudnék találni. Azon is sokat gondolkodtam, hogy amikor állatokról írok, akkor munka előtt és közben rengeteget olvasok, kutatok. Szeretem, ha az állatok nem népmesei hősök, nem tipizált karakterek, hanem a természetes élőhelyük és tulajdonságaik szerint viselkednek. Az élővilág lenyűgöző, és hiába élénk a fantáziám, a természet gazdagságával nem ér fel. Ezért szerettem volna, ha a könyvekben nem csak mese szerepel, hanem az olvasók megismerhetik a valóságos állatokat is.

Igen ám, de a kevert műfajú könyvekért nem annyira lelkesedem. Kizökkent, ha egy mese közben magyarázó ábrákat vagy szövegeket látok. Annál már jobban szeretem, ha egy ismeretterjesztő könyvben vannak mesék, versek is, de ezekben valahogy nem simul össze természetesen az ismeretterjesztés és a mese. Volt egy régi, szép kísérlete az Abrakadabra kiadónak, de végül csak az első (egyébként nagyon szép) kötet jelent meg Erdőlakók címmel. Arra gondoltam, mi lenne, ha a történet végén egyszerűen elmesélném, mit tanultam az állatokról, az élőhelyükről, az emberrel való kapcsolatukról, miközben a mesét írtam. Az illusztráció is kettéválhatna, a mese mesés rajzokat kaphatna, az ismeretterjesztés meg pontosakat.

A Kolibri Kiadó hamar partnerré vált, és vállalta, hogy kiadja a sorozatot. 

Kerti őrség

Megjelent a legújabb könyvem Kerti őrség címen, a Móra Kiadó gondozásában, Nyulász Melinda illusztrációival.

Ez egy kicsit más könyv, mint az eddigiek, de mielőtt írnék róla, hadd mutassak be két figurát. Legalább tizenkét-tizenhárom éve egy tavasszal, amikor sokat dolgoztam a kertben, eszembe jutott egy mese egy kis manóról, aki a kertemben lakik, és a legjobb barátja egy cickány. Amíg vizet húztam a kútból (abban az évben élt benne egy béka), amíg kakukkfüvet ültettem, függőágyat szereltem a diófára, mindig ez a két alak járt a fejemben. Nevük is volt: Baltacin a manó, és Zsezse a cickány. Nagy lelkesedésemben le is rajzoltam őket. Íme, a két skicc:

Valóra vált álom

 Amikor megjelenik egy mesekönyv, mindegy, hogy második, tizedik vagy akárhányadik, az íróember majd kiugrik a bőréből. Új gyerek születik! El kell engedni, most már nem lehet vele szöszölni, nincs több szerkesztési kör. Most már az olvasóké. Bizony, Marci is útra kelt, a tiétek, és a könyv – meg a főhösök – sorsa attól függ, hogy mennyire szeretitek.

Nálunk a maci már olvassa

Sokszor van megérzésem, hogy az olvasók hogyan fogadják majd a frissen megjelent könyvet (naná, hogy szeretni fogják!), de most  bizonytalan vagyok. Vajon szerettek álmodni? Vajon az álmaitok meg az álmaim hasonlítanak? És álmokról olvasni szerettek-e? Emlékeztek reggel az álmaitokra? És ha elolvassátok az Álomjáró Mártont, emlékezni fogtok rá? Szeretitek-e Maros Krisztina illusztrációit? (Én imádom őket!!!)
Remélem, igen, és sok író-olvasó találkozón, nyári estén, utazáson, konyhaasztal mellett fogunk beszélgetni az álmokról. Addig is: jó álomjárást, Marci, látogass meg sok olvasót!

A mese keletkezésének történetét is megírtam egy korábbi bejegyzésben.

Könyves kívánságlista #1 - Jon Klassen illusztrátor könyvei

Még mindig, és örökké el tudnak varázsolni a gyerekkönyvek, pláne a különleges képi világgal rendelkezők. Arra gondoltam, indítok a blogon egy sorozatot, és ebben bemutatom, milyen könyveket fogok hamarosan beszerezni, vagy melyekre vágyom. Az első egy trilógia:

Jon Klassen kanadai illusztrátor, aki 2012-ben robbant be a nemzetközi gyerekirodalomba a kalapos trilógia első kötetével. Magyarul nem jelent meg, de nyersfordításban a három kötet címe nagyjából így hangzik: 

Kérem vissza a kalapom!

Ez nem az én kalapom!

Találtunk egy kalapot.

Állatságok

Ha Könyvhét, akkor új könyv. Ezúttal a Pagony Kiadó legfrissebb antológiáját, a 3-5-8 perces állatos mesék című könyvet szeretném bemutatni. Friss, ropogós, mint a cserebogár páncélja!

Pár napja Hódmezővásárhelyen jártam, ahol a Pósa Lajos Gyerekkönyvtárban találkoztam rengeteg gyerekkel. Az egyikük megkérdezte, miért írok állatos meséket. Pár pillanatig elgondolkodtam, és még most, a blogbejegyzés megírása előtt is gondolkodnom kellett egy kicsit, miért is szeretek annyira állatos meséket írni.

Furcsa, csíkos pár

Pár hete beharangoztam, hogy előrendelhető, és most végre megjelent Amy Timberlake: Borz új lakótársa című könyve, az első műfordításom. Mélységesen elfogult vagyok, imádom a két főszereplőt: a geológus Borzot és a csirkemániás Szkunkot, de megpróbálom egy kicsit megzabolázni a lelkesedésem, és megfogalmazni, miért érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Borzasztóan nagy öröm

A történet nagyon egyszerű: Borz, a magának való geológus a nagynénje üresen álló házában él, Felsőkanyaroson. Napjait rendkívül fontos kőzettani kutatásai töltik ki, amíg egyszer csak megjelenik az ajtóban egy gyanús fickó, egy bűzös borz, aki széles mosollyal köszönti, mintha régi ismerős lenne, betolul a házba, és letelepszik a nappaliban. Borz egy ideig azt hiszi, porszívóügynökkel van dolga, de hamar kiderül, hogy a nagynénje úgy gondolta, abban a nagy házban Borz mellett elfér egy lakótárs is. Főleg úgy, hogy ez a lakótárs egy vicces, vidám, társasági lény, aki imád főzni, olvasni és csirkékkel barátkozni – Luna néni szerint Borznak pont erre van szüksége. Ám Borz számára a helyzet akkor sem lenne kényelmes, ha Szkunk éppúgy lelkesedne a geológiáért, mint ő maga, de úgy, hogy a lakótársa egy bűzös borz, aki félelmében hajlamos szkunk-spriccel elárasztani a lakást… Nos, ez a helyzet elfogadhatatlan, és Borz mindent megtesz, hogy Szkunk ne maradjon sokáig.

A lappantyú és a májkrémes kifli

Ma megjelent a Móra Kiadó Már tudok olvasni sorozatában az Erdei énekverseny című mesém. No de hogy kerül a kifli az asztalra?

A kifli még hagyján, no de a mandarin?

Óvodás koromban rettenetesen rossz evő voltam. Válogattam is, meg nem volt kedvem enni, hiszen sokkal érdekesebb dolgokkal is el lehetett tölteni az időt. Ott volt az a rengeteg színes ceruza és zsírkréta, sok tarka anyagdarab, amiből babaruhát lehetett készíteni, a kertben a homokozó, ahol hegyek és völgyek születtek, közöttük műanyag kisállatok laktak. Minek enni? Ott a cseresznyefa, ott a málnabokor.

Borz és borz és borz

 „Ha szembejön az utcán valami sosem látott, szinte biztosak lehetünk benne: az illető borz.”

(Békés Pál: Borz a sámlin)

Az apukám meglehetősen öntörvényű ember volt, aki úgy gondolta, a gyerekek szabadságát nem szabad csorbítani. Ezért mellette rengeteg kalandban volt részünk, bemásztunk omladozó kastélyba, a koncert szünetében belógtunk a zenekari árokba vagy a színpad mögé, olyan helyeken úsztunk, csónakáztunk, ahol tilos volt. Amikor nem volt senki az úton, cikkcakkban vezetett, vagy megmutatta, milyen száguldozni. Minden ajtót és ablakot kinyithattunk, ami felcsigázta a kíváncsiságunkat. Számára a biztonsági öv is csorbította a gyerekek szabadságát, és egyáltalán nem zavarta, ha a hátsó ülésen buli van. Én már felnőtt voltam, a testvéreim gyerekek. Én szabálykövető voltam, becsatoltam az övet, és erre kértem a tesóimat is a hátsó ülésen. Ők szabad gyerekek voltak, megrántották a vállukat. Az apukám nevetett. Látom magam előtt, ahogy felszaladnak a ráncok a szeme körül, és egy kicsit megbillenti a fejét a gyerekek felé, cinkosan.

Miért jó kezdő olvasónak írni?

Igazából mindenkinek jó írni. Úgy is lehet mondani, írni jó. Sőt, írni kell. Vagy rajzolni kell. Vagy táncolni kell. Énekelni kell. Kiabálni kell. Sírni kell. Nevetni kell. Sőt, röhögni kell! Mégis van valami egészen különleges abban, ha kezdő olvasónak ír az ember.

Azok a gyerekek, akik még csak ismerkednek a betűkkel, abban a csodás korban vannak, amikor a fantáziavilág és a valóság még sokkal jobban átszövi egymást. A képzeletük féktelen, még nem korlátozza őket az a rengeteg ismeret, amit az iskolában el kell sajátítaniuk. Az első év ráadásul nem is annyira izgalmas, van benne egy csomó mechanikus gyakorlás. Nyuszifül, fecskefarok. A nyuszifül elveszíti a selymességét, amikor a ceruzát szorító gyerekkéz megpróbál egy egész hadseregnyi egyforma hurkot a papírra vésni (hopp, az egyik bársonytalpú elszökött, ott ugrál, nézd!), a fecske sem cikkan a bárányfelhős égen, hanem a villanydróton sorakozik egymás mellett sok-sok egyforma kis kunkor (hopp, odarepült közéjük egy pteroszaurusz, és leszakadt a vezeték). A fantáziavilágot lassan ketrecbe zárják az írásfüzet szigorú csíkjai.

Pedig egy óvodás-kisiskolás gyerek mindenre kíváncsi. Érdeklődik a csillagászat, a dinoszauruszok, a csaták, lovak, tengerek, űrutazás, hercegnők, szörnyek, lekvárok, munkagépek, akármik iránt. A világ képekből és hangokból áll, a játék szabad és kötetlen. 

És akkor megjelennek a betűk. Izgalmasak, mint egy titkosírás. Félelmetesek, mert idegenek.

Nehéz őket felismerni. Nehéz őket lerajzolni. (Kusza lett a nyúlhadsereg, szétszéledtek a fecskék.)

Ám a betűk hamar értelmet nyernek, és akkor megtörténik a varázslat. Ahogy a betűből szó lesz, felvillan a szóhoz tartozó kép a szem mögött.

Amikor az ember kezdő olvasóknak ír, akkor minden szó, amit leír, magában hordozza ezeket az első, varázslatos pillanatokat. Nem a mese a lényeg, hanem a fel-felvillanó képsereg. Mint egy belső tűzijáték.
A kezdő olvasó, legalábbis én úgy képzelem, szabadabban asszociál. Aki már rutinosan olvas, előre látja maga előtt a következő mondatot. Peregnek a szavak, nem is látszanak már a betűk, a cselekmény keretbe szorítja a képeket, ahogy a vonalas füzet sorba rendezi a betűket. De akinek még titkot rejt minden betű, annak új élményt és új képet ad minden egyes kiolvasott szó. Kiszabadul a megfékezett képzelet, a történetre fittyet hányva, szóról szóra repkedve teremt képeket a belső szem.

A kezdő olvasó képzelete féktelen és pajkos. Tiszteletreméltóan szabad.

A kezdő olvasóknak írni megtisztelés.

A könyv születéséről, az ötletadó esti sétákról egy korábbi blogbejegyzésben olvashatsz.

Sünök a lakótelepen

Illusztráció: Szabó Imola Julianna

Óriási élet van egy lakótelepen. A panelházak között akár 50-60 éves fák sűrű lombjában, a rengeteg cserje között már megtelepedtek a vadállatok. A lakótelep legalább annyira az övék, mint az embereké. Sőt, néha úgy érzem, a varjak, szarkák és galambok uralják a terepet. Kevés a kóbor macska, kutya, éjjel szinte alig járkál valaki az utcákon. Különösen egy világjárvány idején, amikor kijárási korlátozás van érvényben. Időnként este sétálunk egyet, azzal a kifejezett céllal, hogy sünökkel találkozzunk. Ha sünnézni indulunk, az esetek nagy részében valóban látunk is sünt, ahogy rövid kis lábain a dolgára iszkol a fűben. Ha észrevesz minket, megáll, orrát az égre emeli, szimatol. A kíváncsibb sünök akár azt is elviselik, ha az ember közelebb lép. Mások azonnal összegömbölyödnek. Ebből az élményből született az Éjjeli kalamajka című mese, amely a Móra Könyvkiadónál jelenik meg idén ősszel, a megújult Már tudok olvasni sorozatban.

2012-ben az első könyvem, a 3x1 család is a Már tudok olvasni sorozatban jelent meg. A könyv szerkesztője, Dávid Ádám invitált az Író Cimborák alkotóműhelybe. Ez a műhely játszótér és menedék, iskola és kaland. Tagjaival szoros alkotóközösség jött létre. Az egyik legkedvesebb alkotótársam és gyakori szerkesztőtársam Szabó Imola Julianna. Változatlan ámulattal szemlélem alkotásainak finomságát, mélységét, humorát. A Móra Kiadó legnagyobb ajándéka, hogy a sünös mese illusztrálására Imolát kérték fel. Ennél találóbb együttműködést nem lehetett volna kitalálni, a mese főszereplőjét ugyanis Edének hívják, pont úgy, ahogy Imola fiát. Minden olyan szépen összesimul.

Remélem, az a sok szeretet, amellyel a könyvet minden alkotója és a kiadó is dédelgeti, az olvasók számára is érezhető lesz. Már nagyon várom, hogy kézbe vehessem, és végre, két év után, igazi, élő könyvbemutató is legyen. Amíg a könyvre és a bemutató dátumára várunk, addig is megmutatom a borítót:

A könyv megrendelhető a Móra Könyvkiadó oldalán.

Csíkos fejű, morgós, szuszogós, és egyáltalán nem büdös

Egy korábbi posztomban azt ígértem, beszámolok egy könyvről, amely a Könyvhéten jelenik meg, és egy borzról szól. Illetve Borzról szól.

Mielőtt a könyvről mesélnék, muszáj elmondanom minden borz védelmében (legalábis a Meles meles, azaz európai vagy eurázsiai borz védelmében), hogy egyáltalán nem büdös, sőt, egyenesen tisztaságmániás állatok. Járatrendszerükben külön hálókamra, éléskamra, illemhelyiség és szellőzőjáratok vannak. Gyakori, hogy egy goromba róka elfoglalja a tökéletes mérnöki precizitással megtervezett alagútrendszer egy részét, ami a borzot leginkább azért zavarja, mert egy róka ürege folyton tele van rothadó maradványokkal, és nem fordít különösebb gondot a tisztálkodásra, vagy az illemhelyiségek szakszerű elkülönítésére és takarítására. (Ebben a témában szeretnék egy borzügyben nálam járatosabb szerzőt, Békés Pált idézni, aki részletesen ismerteti a borzkongresszus dilemmáját, és a Neborz és Deborz pártok közötti áthidalhatatlan nézeteltérést, ami természetesen a rókák be- és benemfogadásáról szól.)

No de térjünk vissza a könyvre.

Az orrszarvú és a madarak

A kedvenc ételem a vöröslencse leves, a kedvenc színem a kék, a kedvenc állatom az orrszarvú. Meg a madarak. (Meg a borz.)
Vöröslencséről még nem írtam mesét, de éppen ideje, holnap neki is állok. Kék sok mesémben szerepelt már, és orrszarvú is. De olyan fantasztikusan szépen illusztrált orrszarvús könyvem még sohasem volt, mint ami az Ünnepi Könyvhéten fog megjelenni a Pagony Kiadó gondozásában. (Az Ünnepi Könyvhéten több várva-várt könyvem is érkezik, hamarosan azokról is beszámolok. Például egy borzosról.) Az illusztrációkat Paulovkin Bogi készítette, és pontosan olyan képeket festett, mint amilyenek az én fejemben voltak, amikor írtam a mesét. Képtelen vagyok betelni velük, ezért naponta megnézem őket, és az egyik kedvenc képem részletét választottam a blog bortóképének is.
A szerkesztő Rét Viki, és vele olyan olajozottan megy már a közös munka, hogy lassan függő leszek.
Az első részlet a könyvből az Író Cimborák blogon fog megjelenni, de addig is hadd mutassam be fotókon a főszereplő állatokat, az orrszarvún kívül egy csomó csodanevű madarat:

 Egy magányos orrszarvú, egy vöröscsőrű és egy sárgacsőrű nyűvágó madár

A kert és a lepke

Tavasztól őszig sok időt töltök a kertemben. Itt készültek a képek, és itt suttogták a füvek a mesét is.

 

Füvek voltak benne, a fű közt cickafark meg pitypang, de azért inkább füvek. Csak a diófa alatt volt több a pitypang meg a cickafark, mint a fű. A mandulafa és a levendulák körül puha, vékony szálú fű nőtt, a szálak között mohával, a málnánál meg az eperágyások körül vastagszálú, aminek az éle vág, mint a kés. A rózsabokor alatt páfrány tenyészett, a cseresznyefa alatt pedig hóvirág aludta nyári álmát a földben. A homokozó mellett mentamező suhogott, a közepében kardvirágok és margaréta nőtt. A téglarakás mellett egy rebarbara sínylődött, de még nem döntötte el, hogy életben marad-e. Meg még sok más is volt a kertben. Az elszáradt szilvafa kiásott tönkjén egy kint felejtett metszőolló hevert, az olló fényes élében egy nappali pávaszem nézegette magát. Az imént kelt ki a bábból. Csodálkozva nézte ezernyi apró szemével azt a kaleidoszkóp-képet, amit az olló mutatott.

A legszebb szívű orrszarvú

Egy bohém estére visszatért a szivárványos orrszarvú (tudományos nevén Diceros inflectos), videó és mese formájában.

Az afrikai szavanna egyik legelbűvölőbb állata a dik-dik. Persze a saját léptékében kell szemlélni, igazságtalanság lenne egy Thomson-gazellához hasonlítani. Ha jobban megnézzük, a Thomson-gazella látványos ugyan, de messze áll a dik-dik kifinomult szépségétől. A dik-dik nem nagy, és ehhez a kis testhez lendületes ceruzavonal lábak tartoznak, mintha a húrjaira állítanánk egy hegedűt. Fordított hegedű a hát íve is, ami hirtelen töréssel vált át a karcsú nyakba, azon ül az ormányos fej, azon meg az óriási, rajzos szemek, vitorlányi fülekkel. Ha a dik-dik nekiindul, halkan rezegnek a húrlábak, és zenévé hajlítja a háta a szelet.      

Az afrikai szavanna kétségkívül legböszmébb állata az orrszarvú. Talán azért maradhatott fenn ilyen sokáig, mert otrombaságában földkupacnak nézte az evolúció. A szavanna tartozéka, mint ahogy a sár, a szétrepedt szikla és a fülledtség is az. Az evolúció tréfája volt az is, hogy az egyik orrszarvúnak, valamikor a kihalás szélén, szivárványt rajzolt a szívébe. A déli nap szomjan halasztott egy csordányi gnút, egy oroszláncsalád összes kölykét, meg néhány zsiráfot, aztán rásütött az orrszarvúra, és fakéreg bőrén át felperzselte benne a szivárványt.

Cicanyálkrém

Milán egyre többet mesél. Nem egész történeteket, csak fura kis mozzanatokat. Ezek állnak össze lassan mesévé. A rajzot abból a képgalériából választottam, ami két év elteltével még mindig ihletet ad: az Író Cimborák Kinek a bőre? pályázatára beérkezett rajzok gyűjteményéből.

Drén Viki: Cica

Nem szívesen lennék ember, de ha mégis, akkor olyan szeretnék lenni, mint az a kisfiú, aki a házamban lakik. Akkor született, amikor én. Igaz, hogy vadászni nem tud, de a hűtőszekrényt ki tudja nyitni, ami majdnem olyan, mint a vadászat, mert ennivaló a vége. Ez a kisfiú mindig azt mondogatja, hogy ő cica. Sima cica, selymes, fekete bundával, hosszú bajusszal, hegyes fülekkel. Pont olyan, mint én. Néha arra gondolok, talán testvérek vagyunk.

Egy régi legenda szerint, amikor a macskakölykök megszületnek, még nem biztos, hogy macskák is maradnak egész életükben.

Hello Rita!

Moszkvában az ősszel nagyon kedves élményben volt részem: megismerkedtem a Liza és Micsoda sorozat szerzőjével, Jean-Pierre Arrou-Vignod-val. (A sorozat magyarul a Vivandra kiadó gondozásában jelent meg.) Ebben a hónapban az Író Cimborák témája: Levelezzünk!, ami arról szól, hogy mesehősöknek írunk levelet. Az új ismeretség örömére úgy döntöttem, Jean-Pierre Lizájának fogok írni - a szöveg az Író Cimborák oldalán olvasható. Emma volt olyan kedves, és lefordította angolra, ezt pedig itt olvashatjátok:

Hello Rita. I’m watching you. In hiding. I even know your name.

I see you in the morning and I see you at night, but only when you open your window. I almost have X-ray eyes that can see through walls. Almost.

I see you when you go to school. Your carrying that heavy bag which is filled with a pocketdog.

Szivárványos orrszarvú

Milán kedvenc állata mostanában az orrszarvú, amit meg tudok érteni, mert nekem is. (Nem, neki nem miattam. Magától lelt rá egy mesekönyvben.) Ezért aztán festettünk egyet. A rajz az én művem, a színezés az övé. Tudományos nevén ez egy Diceros inflectos (azaz szivárványos orrszarvú), élőhelyét tekintve valahol a szivárvány egyik és másik vége között.

Az utolsó orrszarvú című mese itt, A legszebb szívű orrszarvú című mese (videóval) pedig itt olvasható (és látható).

Erdőlakók

Nem csak egyetlen mesekönyvem jelenik meg ám a Könyvhéten! Az Erdőlakók című kötet sok szempontból a szívem csücske. Egyrészt: Boros Mátyás illusztrálta. Másrészt: együtt szerepel benne egy mesém Miklya Zsolt verseivel, és ennél jobb társaságba egy mese igazán nem kerülhet. (Ez a bizonyos mese az egyik kedvenc állatomról szól.) Harmadszor: a nagypapám erdész, és borzasztóan örülni fog, ha meglátja. Itt a borító, keressétek a Könyvhéten az Abrakadabra Kiadó standjánál:

A bűvös Tovább gomb után pedig két szép illusztráció rejtőzik.