Szoktál-e álomjárni?

Reggel, ha nem emlékszem az álmomra, csalódott vagyok. Csak arra emlékszem, hogy jó volt, de szétesik a történet. Csak egy íz, hangulat marad még pár másodpercig, aztán huss, elillan. Néha, ha magamtól ébredek, és szép lassan ereszkedem fel az álomból az ébrenlétbe, előfordul, hogy megmarad az egész történet. Ki is egészíti a fantáziám, félig ébren tovább mesélem, vagy másfelé kanyarítom a szálakat, és még lubickolok egy kicsit az álom szertelen, valószínűtlen képei között. Ezt az álomjárást szeretem a legjobban az alvásban.

Maros Krisztina illusztrációja

Ez így volt gyerekkoromban is, sőt, ha lehet, még kalandosabb, tarkább álmaim voltak, mint most. Többször visszatértem helyszínekre, álomról-álomra egyre jobban bebarangoltam egy tájat. Tanultam is, például repülni. Először a terasz seprése közben emelkedett el velem a seprű, csak pár centire a talajtól. Aztán kimaradt pár éjjel, álmodtam másról, mígnem újra megtörtént, csak akkor éppen egy deszkával repültem fel. Évek alatt megtanultam magamtól repülni. Mintha az az álombéli világ egy létező, mozaikszerűen felfedezhető, létező valóság lenne.

Az álomjárás élményéből aztán született egy mesefüzér. No, nem olyan egyszerűen, hogy leültem, és huss, megírtam, mert az álmok nem így működnek. Először írtam egy mesét Marciról. Nem is álommese volt, csak egy furcsa mese, ami lebegett egy fel nem fedezett világba. Sőt, ez a mese meg is jelent az Író Cimborák blogon, majd később a Pagony Kiadónál, a 3-5-8 perces mesék utazáshoz és kalandozáshoz című kötetében. 

A mesét Stiglincz Milán olvassa fel a könyvből:

Évek alatt egyre több mese született Marciról (ide kattintva megnézheted az összeset a blogon), és sokáig fogalmam sem volt, hogyan függenek össze ezek a történetek. Aztán egyszer csak beugrott. Hiszen ezek a mesék nem Marci kalandjai, hanem Marci álmai! Marci éppen úgy álomjáró, ahogy én is az vagyok.

A mesefüzért a Pagony Kiadó fogadta be olyan nagy szeretettel, ahogy az első Marci mesét is. Sokáig gondolkodtunk közösen, hogyan is lesz ebből könyv. Rét Viki, a kötet szerkesztője, állandó és kedves szerkesztőtársam szinte beleköltözött a mesékbe. De velem együtt álmodott Győri Hanna és a kiadó főszerkesztője, Kovács Eszter is. Aztán amikor kiderült, hogy ebből bizony tényleg könyv lesz, és Álomjáró Márton lesz a címe, akkor csatlakozott a csapathoz Maros Krisztina, akit az egyik legnagyszerűbb kortárs magyar illusztrátornak tartok. Dolgoztunk együtt több projekten az Író Cimborák műhelyben, de még nem volt közös könyvünk. Hatalmas öröm, hogy ő rajzolta meg Marci álmait. Mutatok is két képet. A tenger mélye pont olyan, ahogy elképzeltem, a fekete-fehér kép a csupaszín papagájjal pedig a legmerészebb illusztráció, amit mostanában gyerekkönyvben láttam.

Maros Krisztina illusztrációja

Ha támogatnak minket az álommanók, ha nem korbácsolja fel a tengert egy szélfodrozó citcet, és nem nyeli el a szállítóhajót a Végeki-tenger vízesése, akkor a könyv ősszel érkezik, és a könyvfesztiválon már kézbe lehet venni. De ha nem a könyvfesztiválon, akkor karácsonykor. 

De én inkább a könyvfesztiválról álmodom.