2018. augusztus 5., vasárnap

Bolygóvadászok - Az Ündürüxi szellemei

Olyan sokan, olyan lelkesen kérdezitek tőlem, mikor jön már a Bolygóvadászok második része. Rengeteget dolgozom rajta, bár vannak olyan hónapok, amikor nem jutok hozzá. A történet már készen van, most a csiszolgatás folyik. Így nem reménytelen, hogy belátható időn belül könyv formát öltsön. Addig is itt egy rövid epizód, ami még az első könyv idejében játszódik. A jelenetben felbukkanó mohaóriások fontos szerepet fognak betölteni a második részben, ahogy Rátkai Kornél illusztrációi is. Köszönöm a lelkes biztatást és a várakozást!

Rátkai Kornél illusztrációja


Mindenki talált magának valami hasznos elfoglaltságot a Tatamamán. Alex a tengerparton lábadozott, az öregek élelmet és tűzifát gyűjtöttek, Delfin, Miló és Bit Hellir pedig felkerekedtek, hogy kijelöljék a falu helyét.
– A tenger közelében kell lennie, hogy ne kelljen sokat gyalogolni a vízért – mondta Miló.
– Szerintem meg inkább távolabb építkezzünk. Még nem ismertük ki, hogyan változik a vízszint. Nekem úgy tűnik, a tenger dagály idején akár a napraforgó-ligetekig is elhúzódhat – vélte Delfin, miközben a talajt morzsolgatta az ujjai között, és megpróbálta kiolvasni belőle az elemek változását.
– Nem mennék túl közel az erdőhöz sem. Lakhatnak ott veszélyes élőlények – mondta Bit Hellir, és gyanakodva méregette a susogó lombokat.
Mintha csak a herceg aggodalmára felelne a vadon, recsegés-ropogás hallatszott a fák közül. A gyerekek és Bit azonnal a földre vetették magukat. Már a zajból is sejteni lehetett, hogy valami hatalmas közelít: a föld döngött, a bozót susogott. A gyerekek remegve bújtak össze. Eszükbe jutott az Ündürüxin átélt összes rémes emlék. Végül Miló összeszedte a bátorságát, és felnézett.