A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jóisten. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jóisten. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 11., vasárnap

Verejték

 

Majoros János kerámiája


Vakító, fehér fény ömlött be a Jóisten műhelyének ablakán. Odakintről lágy zene szólt. Az agyagos láda nyitva állt, egy angyalka szorgosan permetezte hajnali harmattal, ki ne száradjon. Egy másik a Jóistent legyezgette pálmaággal. Hófehér széken ült a Jóisten, előtte, a hófehér munkaasztalon egy kis gombócnyi agyag hevert. A Jóisten csak nézte, az angyalkák meg a Jóistent nézték feszült várakozással, egyetlen pisszenés nélkül, hogy mit fog teremteni.
– Nem megy – csóválta meg a fejét a Jóisten. – Valami hiányzik.
– Hozok egy limonádét! – indult segítőkészen a legyezgető angyalka.
Ám a Jóisten csak legyintett bosszúsan. Fogta az agyagdarabot, behajította a ládába, és lecsapta a láda fedelét. Mennydörgés volt a csattanás.
– Akkor most mi lesz? Nem alkotsz semmit? Még egy kis marsi moszatot sem? – szomorodott el a permetezős angyalka.
– Meglátogatok egy kollégát – dünnyögte a Jóisten, és kifordult a műterem ajtaján.


---

2019. június 18., kedd

A pizzafutár

Lapunak


Fotó: Majoros Gábor


A két ember a poros úton sétált. Az egyik, a pizzafutár, a szemébe húzta a sildes sapkáját, hogy ne égesse annyira a nap. A másik, az öregember, aki inkább volt ápolatlanul borostás, mint szakállas, ugribugri kérdőjelekkel a szemében nézte az utat, meg a tájat.
– Te tudod, hová visz ez az út? – kérdezte a fiatalt.
– Már hogy a csudába ne tudnám? Mégis hogyan tudnám kézbesíteni a pizzát a megadott címre, ha nem ismerném az odavezető utat?
Az öreg hümmögött.
– Hát akkor jó. Egyébként – jegyezte meg álmodozón –, isteni az illata. Hawaii, igaz?
A pizzafutár bólintott. Az öreg nyelt egyet, aztán megjegyezte:
– Idejét nem tudom, mikor ettem utoljára pizzát. Vagy bármit.
Egy ideig csendben kullogtak, az öreg néha nyammogta a levegőt. Az arca beesett volt, a teste elgyötört és sovány, mint akit nehéz teher nyomaszt.
– És mondd… – kezdte újra az öreg, tétován. – Te tudod, hogy én ki vagyok?
– Miért, te nem tudod?
– Dehogynem… Illetve… Nem is tudom, hogy emlékszem-e.
A fiatal felnevetett:
– Hát ezzel én is így vagyok! Annyi mindent mondanak rám az emberek, hogy kezdek elbizonytalanodni.
– Mi mindent mondanak rád az emberek?
– Minden nap mást.
– Mit mondtak hétfőn?
– Várj csak, mi is volt hétfőn – tanakodott a pizzafutár. – Tudom már! Hétfőn a kórházban voltam. Oda is Hawaiit vittem a nővéreknek. Megálltam egy beteg ágyánál, gondoltam, egy kicsit felvidítom. Tudod, mit mondott? Hogy én vagyok a Kaszás!
Ezen jót nevettek.
– Hát kedden? – kérdezte az öreg.
– Kedden én voltam a király.
– Azt meg hogyan?
– Egy iskola kerítése mellett tekertem el, és a fiúk kirúgták a focilabdát az utcára. Megálltam, és visszahajítottam nekik, ők meg kikiabáltak, hogy király vagyok.
Ezen megint nevettek, de már egy kicsit kapkodták a levegőt. Az út ugyanis elkezdett meredeken felfelé tartani. Az öreg járása lelassult, és a pizzafutár is megizzadt, megvakarta a sapkája alatt a fürtjeit, és hátrafordította a sapka sildjét. Az öreg csak nem bírta tovább, újra faggatni kezdte:
– Szerdán mi voltál?
– Szerdán nem dolgoztam, csak ténferegtem a városban. Nem nagyon figyeltem a lábam elé, véletlenül meglöktem valakit az aluljáróban, aki üvölteni kezdett velem, hogy zsebtolvaj vagyok, és biztosan elvettem a pénztárcáját. Jól megkergettek miatta, még szerencse, hogy olyan gyorsan futok, mintha szárnyam volna! De csütörtökön sem jártam jobban, akkor meg mutogatós bácsinak nézett egy nő a parkban.
Az öreg szemrehányó tekintettel nézett rá.
– Csak ültem a padon, és pizzát ettem. Arra jött a fiatal nő, és meg akartam kínálni – védekezett a pizzafutár.
– A megrágott szeletből?
– Dehogyis, a dobozt akartam felé nyújtani, de amikor érte nyúltam és el akartam venni a padról, a nő megijedt és elszaladt. Ki tudja, mit gondolhatott rólam.
– Ennél csak jobb lehet a pénteki eset!
– Pénteken egy koldus akaszkodott rám. Azt mondta, felismer egy bulvármagazinból, és álruhás milliomos vagyok. Addig nem hagyott békén, míg oda nem adtam neki a dobozt.
– Nekiadtad a pizzát, amit ki kellett volna szállítanod?
– Neki.
– És mit szólt hozzá a címzett, hogy hoppon maradt?
– Hát ő volt a címzett.
Az öreg vakarta a fejét, nem nagyon értette, amit a pizzafutár mond. De azért csak kérdezgetett tovább.
– Mi volt szombaton?
– Állatkertben voltam egy angyallal.
– A szerelmeddel? Őt hívod angyalnak?
– Nem.
– Akkor a gyerekeddel?
– Minden angyal a gyerekem.
– Furcsa egy pizzafutár vagy te… Aztán az állatkertben minek néztek?
– Napfelkeltének. Az orrszarvú azt hitte, én vagyok a szavannai napsütés, és kérges szájával elmosolyodott.
Az öreg először nevetett, aztán jobban megnézte a furcsa fiú arcát. A szél kisöpörte a szeméből a fürtöket. Az öreg elmerült a tekintetében, és nem szólalt meg többet.
– A vasárnapot nem kérdezted, Öreg – biztatta a pizzafutár.
– Minek kérdezném? Ma van vasárnap.
– Ezek szerint visszatért az emlékezeted? És tudod már, hogy ki vagy?
– Igen. Most már tudom. Én vagyok a hétfői beteg a kórházból. Aki azt hitte, te vagy a Kaszás.
– És azt tudod-e, én ki vagyok?
– Ó, hogyne tudnám! Csak azt nem tudom – folytatta huncut mosollyal az öregember –, hogy mégis kinek viszed a pizzád? Az ördögöknek, vagy az angyaloknak?
– Szerinted errefelé élnek ördögök? – kérdezett vissza a fiatal.
Az öreg körülnézett. A táj megváltozott, bodor felhők vették őket körül, az út szélét szivárványból szőtt szalagkorlát jelezte. A korláton gyerekek ültek, vállukon verébszárnnyal.
– A Jóisten meghozta a pizzát! – kiabálták csilingelő hangon, aztán csapatostul rohanták meg a pizzafutárt.
A pizzából pár pillanat múlva már csak egy apró morzsa maradt, amit a pizzafutár gondosan lesöpört a felhő tetejéről.

2018. február 14., szerda

Miért havazik Bálint-napon?

Ma reggel kinéztem az ablakon, és láttam, hogy apró, sűrű pelyhekkel havazik. Eszembe is jutott egy régi mese. Még szeptember írtam, és ki gondolt akkor még a Bálint-nappal meg a tavasszal?
A hópelyhek elektromikroszkópos felvételeire ezen az oldalon bukkantam.




A Jóisten bekopogott egy felhőház ajtaján. Pici, töpörödött szent nyitott ajtót, és egy zsákot vonszolt maga után.
            – Készen állsz? – kérdezte a Jóisten. – De vigyázz, mert idén én nyerem meg a fogadást!
            A szent szégyenlősen hümmögött, aztán felnézett a Jóistenre, és megkérdezte:
            – Viszed, Uram? Eléggé fáj a derekam. Meg aztán tavaly úgyis én nyertem.
            A Jóisten könnyedén a hátára kapta a zsákot. Elöl a Jóisten ment, ruganyos léptekkel, mögötte csoszogott öregesen a szent. Tágas felhőcsarnokba értek. A csarnok oszlopai  között angyalkák kergetőztek. Hópelyhekre lövöldöztek arany nyilakkal, derekuk körül alig libbent egy felhőfoszlánnyi ruhácska.
            – Ezerszer megmondtam, hogy öltözzetek fel rendesen! – dörrent rájuk a Jóisten, aztán lehajította a zsákot egy oszlop tövébe. Nehéz holmi lehetett benne, mert teljesen elmerült a felhőben.
A csarnok közepén asztal állt, rajta vízzel teli, kerek tál. A Jóisten teremtő kezével megkevergette a vizet: eltűnt a oszlopok képe, és arcok jelentek meg benne.

2013. március 31., vasárnap

Angyalmesék újra

Takács Martin rajzát választottam ki elsőként a Kinek a bőre? pályázat rajzai közül, már a címe is rokonszenves volt: Cipzáras róka bőrébe bújnék. Később kiderült, hogy Martin és Róza, aki az elefántot rajzolta, testvérek. Így aztán a két mese is testvér lett.


A rókák panasza

 
A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.
            − No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.
            A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.
            − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.
            − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?
            − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

2013. március 6., szerda

Angyalmesék

A Kinek a bőre? pályázat rajzai közül az egyik kedvencem Takács Róza elefántja. Ehhez született az alábbi mese. Ráadásul nem álltam meg egy mesénél, a kép annyira ihletadó volt, hogy még több, kapcsolódó mese is van a fejemben.


Az angyalok állata 


A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.
            − Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.
            Körülnéztek az angyalok is.
            − Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.
            − Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik .
         A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen az emberek. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák − , feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.