„Ha szembejön az utcán valami sosem látott, szinte biztosak lehetünk benne: az illető borz.”
(Békés Pál: Borz a sámlin)
Az apukám meglehetősen öntörvényű ember volt, aki úgy gondolta, a gyerekek szabadságát nem szabad csorbítani. Ezért mellette rengeteg kalandban volt részünk, bemásztunk omladozó kastélyba, a koncert szünetében belógtunk a zenekari árokba vagy a színpad mögé, olyan helyeken úsztunk, csónakáztunk, ahol tilos volt. Amikor nem volt senki az úton, cikkcakkban vezetett, vagy megmutatta, milyen száguldozni. Minden ajtót és ablakot kinyithattunk, ami felcsigázta a kíváncsiságunkat. Számára a biztonsági öv is csorbította a gyerekek szabadságát, és egyáltalán nem zavarta, ha a hátsó ülésen buli van. Én már felnőtt voltam, a testvéreim gyerekek. Én szabálykövető voltam, becsatoltam az övet, és erre kértem a tesóimat is a hátsó ülésen. Ők szabad gyerekek voltak, megrántották a vállukat. Az apukám nevetett. Látom magam előtt, ahogy felszaladnak a ráncok a szeme körül, és egy kicsit megbillenti a fejét a gyerekek felé, cinkosan. Egy erdei úton mentünk, estefelé. Laposan sütött már a nap. És akkor lépett ki az erdőből a borz. Éppen dolga akadt az út túloldalán, céltudatosan csörtetett, és nem nézett körül. Satufékkel megállhattunk volna, de az apukám a gyerekek miatt nem mert fékezni, félt, hogy előreesnek, és „csicseregve kirepülnek az ablakon”. A borznak így esélye sem volt, mementóként maradt a teste az úton. Megsirattam, és a következő héten egy turkálóban vettem az apukámnak egy plüss borzot. Az eset után a borz családi totemállat lett. Az apukám a plüss borzot a táskájában tartotta, az irataival együtt. Ha külföldre utazott, a szállodában az éjjeliszekrényére tette. A felelősségvállalás szimbólumává vált.
Én pedig elkezdtem ismerkedni a borzokkal. Miközben az egyik leggyakoribb hazai vad, rengetegen nem ismerik, az életmódját és a tulajdonságait pláne. Sőt, sokan keverik az amerikai bűzös borzot (szkunk) az európai borzzal. Ha a borzokról van szó, akkor az állandó jelző: bűzös. Ahogy a róka ravasz, a bagoly bölcs. Pedig ennél sokkal érdekesebb állatok, és ráadásul kínosan tisztán tartják a vackukat, és a rókákkal ellentétben nem büdösek. Kerestem azokat az irodalmi műveket is, amelyek borzokról szólnak. Két klasszikust találtam: külföldi, magyar fordításban megjelent könyv Hans Fallada: Fridolin, a pimasz borz című regénye, magyar klasszikus pedig Békés Pál: Borz a sámlin című meseregénye. Mindkettő csodálatos könyv. Mivel a magyar irodalomban erősen alulreprezentáltak a borzok, elkezdtem külföldi, leginkább angol nyelvű könyveket keresni. Az angolszász irodalom telis-tele van jobbnál jobb borz karakterekkel.
A kedvencem Amy Timberlake 2020-as könyve, a Skunk and Badger (Szkunk és Borz) című könyve lett. Ez egy klasszikus furcsa pár történet, kicsit abszurd, kiszámíthatatlan, de közben minden szokatlan állatával együtt mélységesen emberi. Ez a könyv, és a benne lakó borzok hozzásegítettek egy régi álmom megvalósulásához, és tulajdonképpen ez a hosszúra sikerült poszt éppen erről szól: a Scolar Kiadó számára lefordíthattam a könyvet. Tegnap megláttam, hogy már előrendelhető, és akkorát dobbant a szívem, mint amikor az első könyvem jelent meg 2012-ben. Hiszen ez az első műfordításom. Fogok még róla írni, de egyelőre maradjunk annyiban, hogy barátkozzatok a borzokkal! Remek állatok.
A könyv tavasszal jelenik meg, megrendelhető (egyelőre kívánságlistára helyezhető) a Scolar Kiadó webshopjában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése