A sellő és a kiállítás

Ha egy sellő éppen 2022. november 29. és 2023. január 15. között kapna lábakat, és ez éppen Budapesten történne, mert mondjuk egy dunai sellőről lenne szó, akkor örömében végigszökdécselne először Buda, aztán Pest utcáin, majd megéhezne, talán kicsit fázna is, és keresne egy olyan helyet, ahol szárazföldivé vált halként is jól érzi magát. Valószínűleg a Fiktív Gasztrogalériába térne be. Lehet, hogy halászlét nem enne, de salátát minden bizonnyal. Mint ahogy az is egészen biztos, hogy elvarázsolnák Varga Zsófi képei, amelyek a fenti időszakban éppen a galéria falán lógnak. Talán azért pont ebben az időszakban, hogy a sellőnek lehetősége legyen megnézni. Erről a kiállításról van szó:

Ha a kiállítás mondjuk november 29-én, és nem 28-án nyílt volna, akkor megnyithatta volna a sellő. Mivel ő csak egy nappal később kapott lábakat, engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyissam. Ilyen nagyon szép volt az esemény, és ennyire örültünk Zsófival:

Ha tehetitek, nézzétek meg, nagyon szép kiállítás, és a galériának is szuper a hangulata. A megnyitón ez a mese hangzott el:

A sellő és a napfelkelte

Korán keltem ma. A nyolckarú még alszik, a sokfogú már elindult vadászni. Ha keresztezem az útját, talán kitér előlem, és a csíkos család biztonságban lesz. A napokban keltek ki ikrájukból a kicsik, vigyázni kell rájuk. A homokpad felé úszom majd, talán ott időzik a vén páncélos. Végigsimítom a páncélját, leszedegetem róla az élősködőket, és nézem, ahogy csőrével legeli az áramlatban hajladozó fűszálakat. Amikor apró gyémántbuborékokat eregetve a felszínre úszik levegőért, tovább megyek. Nem is fog emlékezni rám. Aki ilyen vén, hogy is emlékezhetne olyan múlandó dolgokra, mint én.

Sietnem kell, mert lemaradok a fény ébredéséről. A kagyók, a rákok halk nesszel motoszkálnak, láthatatlan medúzák sodortatják magukat az árral. A felszín felé úszom, és remélem, elkerülöm őket, mielőtt csípésük élettelen, sodródó fatörzzsé változtatna. 

A víz átmenet nélkül melegszik. Lent, a mélyben hideg, aztán ahogy fölfelé úszom, egyszer csak átérek egy melegebb vízáramlatba. Bukfencezem, ráfekszem a meleg és hideg határára, engedem, hogy a fényes korong sugarai simogassák a hasam, de az éjszaka hűse borzongassa a hátam. Ezüst raj úszik körülöttem, halszájacskák csipkedik a pikkelyeim. Lassan, nagyon lassan táncolok a felszín felé, ahol valami ismeretlen kezdődik. 

Mondják, ott is van élet. Ismerem a madarakat, amelyek le-lebuknak a levegőből, és a halálba emelik a tenger gyermekeit. De úgy hallottam, hogy vannak szárazföldek is. Hasonlóak, mint a homokpad, magasan kiemelkednek a tenger fölé, a gyilkos levegőre. Ott olyan lények élnek, akiknek érzései vannak, mint nekem, és ha körülveszi őket a víz, megfojtja őket. Furcsa, nekem a víz ölelése az élet, a levegőé a halál. 

Valami mégis közös: a fényes korong, amely lenyugszik éjjel és felkel reggel, és én minden nap megnézem a sekély vízben, ahogy sugarai történeteket festenek a puha homokba. Fürdök rajzaiban, testemen érzem a melegét. Pikkelyeim csillámlanak, szívem ver, táncra perdít a szenvedély. Vajon léteznek történetek odakint, a száraz létben? És szenvedély?

Amikor a fényes korong sugarai már perzselik a bőröm, visszatérek a mélybe, élelmet keresek, óvakodom a ragadozóktól és építem a házam halott korallból, amíg a fényt el nem nyeli a tenger mélysége, és be nem köszönt az éj. 

Ha oszlik a homály, és pikkelyeimen érzem az áramlatok sodrását, akkor engedek a hívásnak, és úszom a felszín felé, hogy a fény rajzaival együtt lejtsem a tündértáncot. Minden reggel, hálával, csillogással és félelemmel.

Szerkesztette: Németh Eszter