Különleges nap ez a mai. Marci öcsém születésnapján ugyanis megszületett az unokahúgom, Lora. Nekik írtam ezt a mesét.
Marci biztos volt benne, hogy a barátai meglepetéssel
készülnek a születésnapjára. Hogy legyen idejük rendesen előkészülni,
elhatározta, hogy kimegy a tengerpartra úszni egyet. Jó hangosan belekiabálta
az erdőbe:
−
Napnyugtáig ne keressetek, kint leszek a parton.
A
legtökéletesebb úszóidő volt. A levegő már felmelegedett, de a víz még őrizte a
tél hűvösét. Marci leült a parton. Egy ideig hallgatta, ahogy morajlanak a
hullámok, tengerjáró hajókról, kalózokról és sellőkről mesélnek. Hiányzott neki
a kaland. Újjá kéne építeni a Sasráját – gondolta. Aztán körülnézett.
− Hol
van mindenki? Máskor mindig tele van a part.
Itt is, ott is heverészni
szoktak a napon az emberek, mint a partra vetett kagylók. De most üres volt a
homokos föveny. Marci körülnézett, és észrevette, hogy amott lejjebb sokkal
többen vannak, míg a partnak ez a szakasza üres. Odament hát ő is, hátha
vattacukrot osztanak. Ahogy közelebb ért, nagy tömegben találta magát. Ácsorogtak
egymás hegyén-hátán az emberek és nyújtogatták a nyakukat.
− Mi
történik? – kérdezte Marci az előtte álló, csíkos pólós, bajuszos férfit.
− Még
ezt sem tudod? Ma történik a CSODA – vetette oda.
Olyan
széles háta volt, hogy Marci hiába pipiskedett, semmit sem látott. Közelebb
furakodni sem tudott. Kicsit távolabb egy szikla magasodott. Megkerülte a
tömeget és felkapaszkodott rá. Jó nehéz volt megmászni, ezért sem követte
senki.
− Na
végre. Innen látni fogom – mondta.
− Pssszt
– intette csendre valaki.
Egy manó
volt. Marci meghökkent.
− Jó
napot – köszönt zavartan.
− Maradj
csendben légy szíves, mindjárt kikel. Micsoda szerencsétlenség, hogy pont ma,
amikor EZ van a parton… Hogy pont ma nincs egy kis nyugalom…
Marci
akkor vette észre, hogy a szikla tetején egy takaros kis fészek ül, benne egy manólány,
aki egy tojás fölé hajol.
−
Megnézhetem? – súgta Marci.
− Ha AZT
akarod látni, akkor húzódj ki a szikla szélére – mutatott a parton
csoportosulókra a manó.
− A
tojásra gondoltam.
− Hogy
képzeled? Én sem mehetek közelebb, pedig én vagyok az apja.
− Vagy
úgy – mondta Marci.
− Ülj
csak le és várj türelemmel. Legalább én sem izgulok annyira, ha nem vagyok
egyedül.
Csendben
vártak. Aztán a tenger és az alattuk morajló tömeg zúgásában is meghallották,
ahogy egészen halkan reccsen a tojás. Inkább sercegés volt. Vagy zizzenés.
Aztán még egyszer, kicsit erősebben. A manó izgalmában megszorította Marci
kezét. Közben ott lent a tömeg ujjongani kezdett. Az a bizonyos CSODA éppen
történőben volt. De Marci egyáltalán nem figyelt oda, csak a tojást nézték
bűvölten, ahogy levált róla egy apró kis lemez, aztán a manólány halkan, nehogy
megijessze, megszólalt:
− Már
látom a fejét.
Aztán az
ujjaival óvatosan segített kibontani a tojáshéjat, és kiemelt a burokból egy
icipici manóbabát.
−
Kislány – mondta, és a karjába zárta.
A boldog
manóapuka szökdécselni kezdett, aztán Marci nyakába borult, majd a fészekhez
lépett, és tágra nyílt szemekkel bámulta az újszülöttet.
Marci boldogan
gubbasztott velük a sziklán szürkületig.
Amikor lekecmergett, a parton már nem volt senki, csak a rengeteg lábnyom
jelezte, hogy itt VALAMI történt. Marci elmosolyodott, és fütyörészve indult
vissza az erdőbe megünnepelni a születésnapját.
További Marci történetek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése