2015. február 7., szombat

Fridolin jelenti 1 - Fridolin újságcikke

Ehhez a meséhez két köszönöm is tartozik. Az első Csider István Zoltánnak a flekkdíjas szóért, amit készségesen elmagyarázott, én ügyesen megértettem, ezt bizonyítandó elmeséltem. A másik Baracsi Gabriellának, aki kölcsönadta az illusztrációt, aminek A bolond madara a címe. Csuda dolgok vannak még a blogján, érdemes szétnézni.


Flekkdíjas Fridolin egy fatönkön ült és méregtől puffogott. Ez volt a rendszeres napi elfoglaltsága napfelkelte és ebéd, majd az ebéd és naplemente között. Flekkdíjas Fridolin kopasz, szakállas és csúf törpe volt. A csúfság a mérgelődésből adódott. A mérgelődés meg abból, hogy fogalma sem volt, mint jelent a nevében a Flekkdíjas. De a Fridolinnak sem sok értelmét találta. Az erdő népe messziről elkerülte, mint a mérges gombát. Lassan kezdett is mérges gombára hasonlítani.
            Egyszer megállt mellette Stancflanc, az erdő mágusa. Fridolin vállára tette súlyos kezét, aztán hümmögve bólogatott.
            − Tudod mi kéne neked, komám?
            Fridolin felnézett és csak annyit mondott:
            − Pfff.
            − No ide figyelj. Neked újságírással kéne foglalkoznod. Nekem történetesen van egy újságom, az Erdei Hírmondó. Ismered?
            Fridolin elfelejtett puffogni.
            − Ühüm.
            − Hát akkor azt is tudod, mi van benne. Minden, ami erdei pletyka, az jöhet. Kit túrt ki a fészkéből a kakukk, hol van szagriadó a borzüreg beomlása miatt, melyik medve aludt más barlangjában, túlszaporodtak-e cickányék, satöbbi, satöbbi.
            − Kösz, de nem érdekel – mondta Fridolin, és nekikészülődött, hogy újra duzzogjon.
            − Pedig ha jobbat írnál, mint ezek itt − lobogtatott meg egy újságot −, akkor akár három flekk is a tiéd lehetne, az egyik egyenesen a címlapon. Flekkenként egy kosár gombával fizetek.
            Fridolinnak tágra nyílt a szeme.
            − Mit mondtál?
            − Lehet másfél.
            − Minként másfél?
            − Flekkenként. Flekkdíjat fizetek.
            − Vállalom – lelkesedett Fridolin.
            Stancflanc megvonta a vállát.
            − Hát jó. Holnapra kérem a cikket. Vagy mind a hármat inkább. Huss, menj témát keresni. Valami olyat, ami az erdő minden lakóját érdekli.
            Fridolin ment. Hirtelen értelmet nyert a neve, az élete, és az erdő minden lakójának az élete. Úgy figyelt, ahogy még soha. Benézett minden kő alá, minden odúba, félrehajtott minden bodzaágat, megvizsgált minden fakéregbarázdát. Nem kerülte el a figyelmét egyetlen kósza sercegés, surrogás, huhogás és suhanás. Fridolin maga lett az erdő szeme és füle. Hajnalig járta a rengeteget, aztán visszament a tuskóhoz, ahol puffogni szokott. Elővett egy tollat meg papírt, és írt szorgosan. Teleírt ötvenhét lapot. Lett volna száz is, de délben megjelent Stancflanc.
            − Hú – mondta, amikor meglátta a rengeteg papírt.
            Fridolin felnézett és mosolygott.
            − Háromnál több flekket nem kapsz, azt tudod, ugye?
            − Nem baj – mosolygott tovább Fridolin.
            Stancflanc kézbe vette a paksamétát. Lesöpörte a tuskóról a tollat és kicsit arrébb tolta a törpét. Leült. Fridolin megállt háromlépésnyi távolságban és figyelte a mágus arcát. Stancflanc komoly ábrázattal olvasott. A törpe, aki éles szemével a legapróbb történéseket is megfigyelte az erdőben, erről az arcról nem tudott leolvasni semmit. Remegni kezdett.
            Egy idő után Stancflanc az ölébe ejtette a papírokat és felnézett. Fridolin addigra törpébb lett, mint valaha.
            − Nos? – ült a szemében a kérdés.
            − Te Fridolin, ez mi?
            − Hát… hát történetek, amik mindenkit érdekelnek az erdőben.
            − Ezek? – nevetett Stancflanc.
            Még a könnye is kicsordult, úgy hahotázott.
            − Tudod, mit érnek ezek?
            Fridolin rázta a fejét.
            A mágus felállt − Fridolin meg mert volna esküdni, hogy meg is nőtt −, aztán a feje fölé emelte a papírlapokat és elengedte őket. A lapokat felkapta a szél, vagy inkább, ahogy Fridolin látta, szárnyra kaptak, és szerte-szét szóródtak az erdőben. Az egyik egy pocsolyában végezte, a másik egy tölgy száraz ágára akadt, mint a tövisre szúrt bogár. Volt, amelyik egy bokor sűrű ágai között szakadt apró darabokra. Fridolin fájó szívvel nézte az elvesző történeteket.
            Stancflac köszönésre sem méltatta a törpét. Úgy hagyta ott, hogy közben végig nevetett. Fridolin leült a fatörzsre, és bánatosan puffogott tovább. Puffogott aznap, meg másnap, meg harmadnap is.
            A negyedik napon arra kapta fel a fejét, hogy megváltoztak körülötte az erdő hangjai. Izgatott kis pisszegések, apró lábak neszezése, surrogás és csivitelés hallatszott. Felnézett. Elcikkant előtte egy apró fénypont – egy mohatündér. Árnyékpillangók és fagyöngymanók kucorogtak a fűszálakon és őt nézték. A közeli fákon pókhálók sűrűjén csillant a harmat, a pókhálókban csepp boszorkák kötögettek zoknikat elárvult cickánykölyköknek. A tisztáson rózsabogarak, egerek, hőscincérek ültek körben. A fák között, az árnyékban bújtak meg a nagyobb állatok.
            − Pfff. Mit akartok? – morogta Fridolin.
            Nem mondtak semmit, csak néztek.
            Aztán Fridolin meglátta a papírlapokat. Ott voltak a mancsokban, csőrökben és csáprágókban, némelyik apró galacsinná gyűrve, a másik csak egy fecni, rajta fél szóval. Egy zölden csillogó lidérc lépett elő, átlátszó kis teste alig látszott a reggeli fényben.
            − Azért jöttünk, hogy mesélj még nekünk – mondta.
            − Minek? – dörrent Fridolin. – Stancflanc megmondta, hogy amit írok, senkit sem érdekel.
            − Még soha, senki sem vette észre rajtad kívül, hogy ahol mi lakunk, zöldebb a moha – rebegte egy mohatündér.
            − Senki sem írt arról, miért csíkosak a borzok – kaffogta egy borz.
            − A rózsa szirma tényleg csipkéből van – ciceregte egy rózsabogár.
            − Mindannyian azt szeretnénk, ha mesélnél még – tette hozzá egy pókboszorkány.
            Fridolin végignézett a sokaságon.
            − Egy flekk, egy kosár gomba – mondta Fridolin.
            Libasorban masíroztak elé a gombák és megemelték a kalapjukat.
            − Na jó – mondta Flekkdíjas Fridolin.
            És írt.
            Az Erdei Hírmondó pedig egy héten belül tönkrement.


További Fridolin mesék: 
A varázsdoboz
A pajtakoncert
           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése