Hétszépségű hét próbája

Újabb asztalfiókban lapuló meséről fújtam le a port. A történet egy vándorlegényről szól, aki egy fura szigetre keveredik. Hiába figyelmezteti rá több tábla és felirat, hogy a szigeten akár csúf varázslatokba is botolhat, hajtja a kíváncsiság. Talál egy házikót, ahol megismerkedik egy takaros leányzóval. Hamar beleszeret, de balszerencséjére kiderül, hogy a leányzó a tündérkirály lánya. Ahhoz, hogy elnyerhesse a kezét, hét próbát eszel ki a furfangos tündérkisasszony. Alább a második próbát olvashatjátok.

 

Petipalkó varázsszőnyeget talál

A második próba

Petipalkó felébredt az első kakasszóra. Nagyot nyújtózkodott, és azon gondolkodott, mit tegyen tíz óráig, amíg kiderül, mi a hétszépségű tündérkisasszony második próbája. Feltekerte a varázsszőnyeget, amit az előző próba során szerzett, és kisétált vele egy közeli rétre. A rét közepén vén platánfa állt, alsó ágai laposan nyújtózkodtak a föld felett. Az egyik ágra felterítette a szőnyeget, és friss fűzvesszőkkel alaposan kiporolta. A szőnyeg dorombolt a gyönyörűségtől. Mire végzett, kisütött a nap. Otthagyta a szőnyeget napozni, ő maga pedig bekopogott Rozmaring kisasszony házába. 

− Úgy döntöttem, ma az a feladatod, hogy fordítsd meg a folyó folyását – közölte az aznapi próbát a tündérkisasszony.

            – Tessék?

            – Jaj, te nehézfejű, hát ide figyelj. A szigetnek két vége van, a hegyes meg a tompa. A víz a tompától folyik a hegyes felé. Én azt akarom, hogy a hegyestől folyjék a tompa felé.

            – A hegyestől a tompa felé – ismételte Petipalkó.

            Petipalkó kiballagott a sziget hegyes végébe, mert az közelebb volt. Bedobott egy ágat a vízbe, és az ág elkezdett távolodni a szárazföldtől.

            − No, ennek kéne pont fordítva történni – mormolta, és erősen törte a fejét.

            – Hajaj. Nincs nekem szerencsém – sóhajtotta valaki, és Petipalkó először azt hitte, ő maga. Pedig nem ő volt. Nagy lapulevelek alatt a sárga sapkás, nyakigláb manó sóhajtozott.

            – Hát téged mi lelt? – kérdezte Petipalkó.

            – Elveszett az aranyórám. Örökre elveszett.

            – Ez szomorú.

            – Szomorú? Még hogy szomorú! Nem szomorú, hanem tragikus, halálos, végzetes!

            − Ez azért kicsit túlzott siránkozás egy óráért – gondolta Petipalkó, de inkább nem mondott semmit.

            – Ez az óra a végtelent mérte, sőt, nem csak mérte, hanem kimérte − hüppögte a manó.

            – Semmit sem értek – mondta Petipalkó.

            – Nem is kell. Ez nagy, misztikus, komoly dolog. Vagyis csak volt. Mert odalett. Beleesett a folyóba.

            – Ez rettenetes. Mégis hogyan?

            – Gyere, megmutatom – azzal megragadta a karjánál fogva Petipalkót, és a sziget leghegyesebb hegyébe vezette.

            – Itt álltam, látod? Meg akartam nézni az arcom az órával együtt a víztükörben. Föléhajoltam, így, megtántorodtam és elejtettem.

             Petipalkónak a nyelve hegyén volt, hogy egy ilyen értékes holmit az ember gondosan elrejt a zsebében, és nem nézegeti vele magát a folyóban, de inkább nem mondta.

            – Ó nem, ez nem lehet igaz! Oda nézz! – sivította a manó, és izgatottan ugrándozott. – Nézd, nézd, a víz mélyén csillog valami!

            Valóban, valami csillogott a sziget meredek falán, mintha fennakadt volna egy parti fűz kiálló gyökerén. A nyakigláb manó újra sírni kezdett és a földhöz vágta a sapkáját.

            – Most meg mi bajod?

            – Nem tudok úszni.

            Petipalkó nem szólt semmit, csak levette az ingét meg a nadrágját, és a vízbe ugrott. A csillogó dolog valóban az óra volt, de nem gyökéren akadt fenn, hanem egy víz alatti szerkezetből kiálló karon. Babrált egy ideig a lánccal, de az beakadt két fogaskerék közé. Felúszott a felszínre levegőért.

            – Megtaláltad? Ugye megtaláltad? – izgult a manó.

            – Igen, de fennakadt valami rozsdás karon. Kicsit pihenek, aztán visszamegyek érte.

            – Az a szigetfordító kallantyú, ó, micsoda szerencse, hogy éppen itt ejtettem el!

            – Milyen kallantyú?

            – A szigetfordító kallantyú. Ha meghúzod, megfordul a sziget, és ahol a tompa vége van, ott lesz a hegyes.

            Petipalkó örömében ugrálni kezdett, és jól lefröcskölte a manót. A manó méltatlankodását már nem hallotta, mert Petipalkó újra lebukott a víz alá. Megmarkolta a szigetfordító kallantyút, kicsit megemelte, így meglazultak a fogaskerekek, és könnyedén kiemelte az aranyórát. Aztán egy nagyot lendített a kallantyún, és mielőtt még bármi történt volna, iszkiri ki a partra. Jól is tette, mert recsegés, ropogás, égzengés és földindulás, és a sziget megfordult. A hegyes vége meg a tompa vége helyet cserélt. A manó és Petipalkó az égzengés-földindulás közepette összekapaszkodva örömtáncot lejtettek a sziget hegyes végén. Mikor elmúlt a földrengés, leheveredtek a fűbe pihenni.

            – Megnézed a manólakomat? – kérdezte hálásan a manó.

            – Feltétlenül – válaszolta örömmel Petipalkó, mert manólakot még nem látott. – De ha nem haragszol, előbb el kell mennem Rozmaring tündérkisasszonyhoz.

            – Semmi baj. Elkísérlek.