A lapátfülű levélfaló

A levelek és e-mailek jellemzője, hogy ha az ember nagyon várja, akkor biztosan nem érkezik meg. Ilyenkor szidjuk a feladót, a postát, az internetet, de végül is arra jutottam, hogy egyik sem ludas. Ez olyan, mint a zoknievő mosógép, ami páratlanítja a zoknikat. Semmiképpen sem a rendetlenség az oka, hogy eltűnnek.

Imelda néni, az állítólag ártalmatlan boszorkány az erdőben sétált, és nagy ezerjófüvet, fekete nadálytövet és pettyegetett tüdőfüvet keresett gyógynövény-készlete feltöltésére. Szép napsütéses idő volt, így amikor meglátott egy mohos, kerek követ, megpihent rajta egy kicsit. Talán el is szunyókált. Arra ébredt, hogy valami motoszkál a táskájában. Nem mozdult, csak a szemét nyitotta ki résnyire. Minden lélekjelenlétére szükség volt, hogy ne ugorjon fel meglepetésében. A táskájában ugyanis nem más kotorászott, mint egy lapátfülű levélfaló. Imelda néninek eszébe jutott, hogy a táskája legalján van egy levél, amit alig egy hete kapott Azúriából, Brucella királynétól. Arra kéri, látogassa meg a palotájában, és tanítsa meg a gyógynövény-főzetek készítésének alapjait.

            A lapátfülű levélfaló hatalmas harapásokkal fogyasztotta a királyné szavait. Imelda néni gyorsan végiggondolta, amit a lapátfülű levélfalóról tudni lehet. Ez a tenyérnyi jószág levelekkel táplálkozott. Még véletlenül sem fogyasztott falevelet, csak címzettől feladónak küldött üzenetet. A papírra, agyagtáblára, kőre, vászonra vetett üzeneteket egyszerűen felfalta, de a szóbeli üzeneteket is örömmel megette. Kirabolta a postástáskát, a postaládát, a futárt, a küldönc fejéből pedig egyszerűen kifújta az üzenetet. Mérhetetlen étvágyú és alattomos kis jószág volt, viszont Imelda néni azt olvasta valahol, hogy szelídíthető.

            Olyan gyorsan csípte fülön, ahogy senki nem várná egy öregasszonytól. A lapátfülű levélfaló gyorsan a szájába tömte a levél maradékát, és nagyon ellenségesen nézett.

            − Duzzogj csak, kicsikém. Majd megszelídülsz − mormolta Imelda néni, és markába szorítva az álnok kis jószágot, hazaballagott.

            Igen ám, de még aznap megérkezett Brucella királyné küldönce, hogy Azúriába kísérje. Imelda néninek el kellett volna engednie a lapátfülű levélfalót. Ő is tudta jól, hogy ez lenne a helyes, de mindenképpen be akarta bizonyítani, hogy meg tudja szelídíteni. Ezért aztán berakta egy kalitkába, azt meg az utazóládájába. Pedig az is közismert, hogy a lapátfülű levélfaló fél a sötétben. Imelda néni azonban nem bírt ellenállni a kísértésnek. Gondolta, majd kiengeszteli.

           De a lapátfülű nem így gondolta, és a szerencse is neki kedvezett. Imelda néni utazóládájának lábacskái voltak, azokon battyogott a néni után. Egyszer megbotlott a hepehupás úton, és felborult − ekkor nyílt ki a ketrec ajtaja. Mire az erdő szélére értek, ahol hatlovas hintó várt rájuk, a levélfaló kirágta magát a ládából, és a hintó kereke mögött megbújva leskelődött. Így került a lapátfülű levélfaló Azúriába. De nem egy akármilyen levélfaló, hanem egy nagyon-nagyon dühös levélfaló, aki elhatározta, hogy bosszúból a ketrecért és a sötétért minden levelet felfal, még akkor is, ha szétpukkad.
          Szép sorjában elfogyasztotta az azúriai posta teljes levélállományát. Megette a könyvtárban az összes levélregényt. A követek fejéből olyan hevesen fújta ki az üzeneteket, hogy azok két hétig szédelegtek. Ellopta és elmajszolta a királyi család összes üzenetét, és ezzel nem kis diplomáciai zavart okozott. Végezetül magába tömte Imelda néni két levelét is, és ezektől jó alaposan el is rontotta a gyomrát.

Részlet a Lapátfülű levélfaló című, asztalfiókban lapuló meseregényemből.
Az illusztrációkat Takács Eszter készítette.