Álmok az erdőben

Hozott a postás egy nagy borítékot. Ismerős a vastagsága, az illata, mert minden évben hatszor kapok ilyen küldeményt, 2013 augusztusa óta. Akkor jelent meg először a Harmat Kiadó gyerekmagazinja, a CikCakk, amelybe a kezdetektől fogva írok cikkeket. Sok nagyszerű téma volt már, ezek kapcsán rengeteg állatot megismertem (például a smaragd elíziát, ami egyszerre tud állatként és növényként is viselkedni), de talán a legkedvesebb ez a most megjelent cikk volt. Ha tetszik a cikk és a magazin, ezen a honlapon tudod megrendelni.

Illusztráció: Kelemen Czakó Rita

A moha álma

Álmomban nőni kezdtem, nőttem és nőttem, olyan gyorsan, mintha percenként peregne le egy év. Szempillantásnyi volt egy évszak, a kiadós eső egy harmatcsepp, a nyári szárazság annyi, mint az ellobbanó gyufaszál. Ahogy nőttem, először a páfrányokat hagytam le, aztán a csavarttűjű fenyőket, akiket addig óriásnak gondoltam, de az álmomban hamarosan mélyben elterülő, zöld szőnyegként néztem le rájuk. Jegenyefenyők következtek, a tűjük kemény volt és viaszos, és először féltem, hogy megsebeznek, de ráeszméltem, hogy én sokkal, de sokkal erősebb vagyok náluk.
Elmaradtak a cukorfenyők, majd a sárgafenyők. Mindig csodáltam kócos lombjukat, és találgattam, vajon róluk esnek-e le azok a hatalmas tobozok, amelyeknek magjaiból jóllakik egy egész mókuscsalád. De ezek a tobozok is eltűntek a mélyben, és már minden fa hegyes kis kúp volt alattam. Bezzeg én esőt karcoltam az eltévedt felhőkből! Ághegyemre sas telepedett, és meg sem rezzentem a súlya alatt. Mókusok ugráltak lombom mélyén, meg sem csikizték a leveleim. A törzsemnek fekete medve dörgölőzött, de csak egy apró pont volt fentről a háta, és vastag kérgemen keresztül meg sem éreztem a teste melegét. Az erdőtűz is csak annyi volt, mintha valaki rám terített volna egy meleg takarót. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan picike és rövid életű, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odafent a világ, és milyen érzés mamutfenyőnek lenni?

A mamutfenyő álma

Álmomban zsugorodni kezdtem, és csak nőtt mellettem minden, mintha fordítva peregne le az elmúlt háromezer év, amit átéltem. Először csak azok a társaim magasodtak fölém, akikkel együtt őrizzük az erdőt évszázadok óta, aztán közelről láttam a sárgafenyők lombját. Odafentről nem is látszott, milyen puha és hosszú tűleveleik vannak, de most megfigyelhettem őket. Ahogy az sem látszott, milyen erős, hetyke levelei vannak a jegenyefenyőnek. Az ágak között mókusok ugráltak. Éles fogaikkal kibontották a tobozokat, kiszabadították a magokat, és el-elhullajtottak párat. El is felejtettem, hogy nélkülük nem tudna megújulni az erdő. Már csak a csavarttűjű fenyők lombja maradt alattam, utoljára akkor láttam őket, amikor kéteznyolcszáz éve, sudár csemeteként kicsúfoltam göcsörtös ágaikat. Félve ereszkedtem közéjük. Odalent éles patáikkal ijesztgettek a vadjuhok, és elcsörtetett mellettem egy óriási medve. Hangyák haladtak el a közelemben ütemes trappolással, aztán egy légy olyan hangosan rezegtette a szárnyait, hogy azt hittem, vihar készülődik. Nyolc imbolygó oszlop emelkedett fölém, és amikor felnéztem, megláttam egy pók mintás hasát. A pók elszaladt, amikor a páfránylevelek felfoghatatlan magasságából mellém hullott egy harmatcsepp. Megláttam magam a tükrében. Már ébredeztem, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ha valaki olyan hatalmas és ősi, mint én vagyok, honnan tudhatja, milyen odalent a világ, és milyen érzés mohának lenni?