Apukám sátrat épít

Ma végre kézbe vehettem életem első papírszínház meséjét. Az a címe, hogy Apukám sátrat épít. Hogy mi az a papírszínház? Egy ősi japán mesélési forma, olyan, mintha a diavetítés, a bábszínház és a mesekönyv elegye lenne. Pontosan le van írva a Csimota Gyerekkönyvkiadó oldalán. Én most a saját papírszínház mesémről szeretnék mesélni.

A papírszínház képei

Az úgy kezdődött, hogy volt nekem egy egészen különleges apukám. Persze mindenkinek különleges az apukája, de nekem az enyém a legkülönlegesebb. A közös emlékeink nagy része arról szól, hogy az apukám sátrat épít. Nem olyan kis mezei kemping sátrat, hanem széllel, esővel, hóval, nappal dacoló csarnokokat, árnyékolókat, játékokat, díszleteket, mesebeli, kupolás, szárnyas épületeket. Ismertétek a Városligetben a Sörsátrat? Vagy a PeCsa ponyvaíve alatt feszülő mozivásznat? Esetleg azt az oltárfedést, amely alatt II. János Pál pápa a Hősök terén misézett 1991-ben? Csodaszép és múlandó épület volt mindegyik. Csak az emlékük nem az. Mutatok néhány képet:

A papírszínház mesét eredetileg egy nemzetközi irodalmi projektre írtam, kazak és magyar írók és illusztrátorok működtek együtt az Író Cimborák alkotóműhely szervezésében. Összegyűjtöttünk egy csomó szót, amely a mesékben, a gyerekek világában mindkét nyelvben fontos, és ezek közül választott minden szerző hármat. A szavakból mese, vers, kép született. Az én három szavam ez volt: apa, sátor, szél. Az apukám sosem járt Kazahsztánban, de nagyon szeretett utazni. Ő mutatta meg nekem, hogyan kell kinyitni az ember szemét és szívét, ha egy másik országba érkezik. Tőle tanultam azt is, hogy nincs az a nyelvismeret, ami helyettesíti a kíváncsiságot, nyitottságot és tiszteletet. Nagyon tetszett volna neki, hogy a mese, ami róla szól, egy kazak műhelymunka kapcsán született.

A szöveget akkor írtam, amikor Pécsről hazafelé utaztam egy buszon. Az apukám élete egy fontos időszakában Pécsett építészhallgatókat tanított. Szeretett tanítani, mert a fiatalokra éppen olyan kíváncsi volt, mint a világra, ráadásul jól mesélt, nem lehetett nem figyelni rá, amikor órát tartott. Az emlékére tartottak egy konferenciát, nem sokkal azután, hogy meghalt. Amikor a konferencián részt vettem, a kazak-magyar projektre már kiválasztottam a három szót. Sok közös ismerőssel találkoztam, és olyan sokat beszélgettünk róla, hogy az emlékek felidézése közben a mese is megszületett. Egy telefonos jegyzetbe pötyögtem be azon a bizonyos buszon, és nem sokat változtattam rajta később. Az apukám is mindig, mindenre jegyzetelt. Főleg ponyvára. Az épületeken rejtve ott voltak a firkái.

Rofusz Kinga illusztrációja

Az apukám egyik kedvenc közege volt a színház, többször tervezett díszletet, színpadfedést. A következő képen a temesvári színház díszletműhelyében dolgozunk egy ponyvából készült bábon. A munka olyan volt vele, mint a gyerekeknek a játék. Inspiráló és kreatív, de vérre ment, mint minden komolyan vett játék. Óriási vitáink, vagy inkább harcaink voltak, csapkodtuk egymást a homokozólapáttal, szórtuk egymás szemébe a homokot, de közben nagy álmok valósultak meg. Imádta volna a papírszínházat, lehet, hogy saját keretet fabrikált volna, vagy kitalálta volna, hogyan lehet textilből hasonló színházakat építeni.

Temesvár, 2008

Amikor a mese illusztrációi készültek, izgatottan vártam, hogy láthassam, hogyan fogja ábrázolni a történetet és a szereplőket Rofusz Kinga. Sokáig dolgozott, és néha híreket kaptam a kiadóból, hogy még nincs kész, még átgondolja, még nem elégedett. Amikor először láttam egy vázlatot, már tudni lehetett, hogy ebből valami gyönyörű lesz. És közben meg is lepődtem, mert a képeken nem egy kislányt és az apukáját, hanem egy kisfiút és az apukáját láttam. Aztán rájöttem, hogy ennél jobb nem is történhetett. Ez a mese lehet, hogy az én apukámról íródott, de igazából minden apuka tud sátrat építeni. Van, aki kempingsátrat, van, akinek a nagy szíve a sátra, és van, aki tényleg szélből, fényből, meséből épít. Azt hiszem, nagyon tetszett volna neki ez is. Hiszen neki mindegy volt, hogy fia van vagy lánya, minden gyereke felé ugyanolyan kíváncsisággal és nyitottsággal fordult, mint az egész kerek nagyvilág felé. A képeket kitette volna a falra. Szépen elfértek volna a kopt szőttes, a Bhagavad Ghita képei, az orosz ikon, az arab kalligráfia, az Ararát hegyének fotója, a családi képek és a saját festménye mellé. Nekem mindegyik illusztráció a kedvencem, de most azt szeretném megmutatni, amit én is nagyon sokszor átéltem: belekucorodok egy göngyöleg sátorponyvába, és álmodozom. Ez a kisfiú el is alszik benne:

Az apukám nevében is köszönöm szépen a tökéletes képeket Rofusz Kingának, a szeretettel teli szöveggondozást Csányi Dórának és Neszlár Sándornak, és az egész Csimota csapatnak, akik ilyen ünnepivé tették ennek a mesének a megjelenését.