Béla a szekrényből

Egyszer a nagypapám megfenyegetett, hogy ha továbbra is ilyen borzasztó kupi lesz a szobámban, lefényképezi, és megmutatja a pap bácsinak. Nem igazán értettem, hogy ez miért baj, mert a pap bácsi úgyis tud mindent. Inkább szólt volna a nagypapám Bélának a szekrényből...

Teljesen átlagos volt a szoba, amelyikben Cuska duzzogott, vagyis kupis. A duzzogás oka a szobafogság, a szobafogság oka a rumli. A rendetlenség olyan mértékű volt, hogy maguktól elindultak a tárgyak. Például a szekrény előtt leborult a könyvkupac, mert a szekrényajtó elkezdett kifelé nyomakodni. Ebben semmi meglepő nem volt, mert a szekrénybe úgy voltak begyömöszölve a holmik. Viszont amikor a ruhák helyett egy fekete öltönyös, aktatáskás férfi furakodott elő, az szokatlan volt.

            − Maga meg kicsoda? – kérdezte Cuska.

            Az öltönyös elővett egy cetlit, és kibetűzte rajta a nevet.

            − Cuskát keresem. Jó helyen járok?

            Cuska felhúzta a szemöldökét.

            − Ki a csuda maga?

            − Elfelejtettem volna bemutatkozni? – hebegte. − Dr. Szekréndi Béla vagyok.

            − Nem vagyok beteg.

            − Nem vagyok orvos.

            − Végül is mindegy. Anyáék kint vannak. Szobafogság idején tilos beszélgetnem.

            − Ezek szerint jó helyen járok. Ide van írva, ni! Cuska, címe: a szobafogda.

            − Mégis mit akar?

            − Meddig vagy szobafogságban?

            − Ez valami felmérés? Semmi köze hozzá.

            − Itt van a papír, amit ki kell töltenem. Amint letelt a szobafogság, alá kell írnod, és már mehetek is.

            − Akkor aláírom, és mehet.

            − Még mit nem! Még rám küldenek egy ellenőrzést, lebukom, és kirúgnak. Meg kell várnom, amíg valóban vége.

            − Arra várhat jó sokáig. Addig vagyok becsukva, amíg el nem pakolok. Nézzen csak körül! Itt fogok ülni egész hétvégén.

            Az öltönyös elbotorkált az íróasztalig, lesöpörte a székről, amit rajta talált, leült, lábait óvatosan arra az icipici üres foltra tette, ami a padlón még maradt. Előkotort egy ceruzát. Számolt, és közben halkan dünnyögött.

            − Lássuk csak! Könyvek. Könyvek a földön, egy perc negyven másodperc, az ágy alatt, húsz másodperc. Ruhák a földön, meg… meg mindenhol, az egészen pontosan öt perc, de ha beleszámítjuk a szekrény átpakolását, akkor kilenc perc tizenkilenc másodperc. Smink kellékek és hajcsatok, hmmm… igen, ez megvan, aztán plüssállatok, igen, hozzáadva, írószerek, valóban, ez tetemes mennyiség.

            Körülnézett újra.

            − Lomok a kukába, az még negyvenöt másodperc. Kihagytuk az összegyűrt szerelmeslevél kezdeményeket, amiket ki kell bányászni a szekrény alól. Tizenhárom másodperc.

            Cuska elpirult.

            − Nincs egy számológéped?

            − Ott van a fiókban.

            − Ó, te Nyikorgó Ajtókilincs, a fiókot majdnem elfelejtettem! Az még kerek négy perc. Vagyis összesen huszonhárom perc és harmincöt másodperc kell az elpakoláshoz.

            − Viccel? Kizárt, hogy ezt húsz perc alatt elpakolja.

            − Huszonhárom és bő fél perc. Legfeljebb huszonnégy, és nem én pakolok el ennyi idő alatt, hanem te. Nekem elég három perc is.

            − Akkor csinálja maga.

            − Rendben – mondta az öltönyös.

A táskájából előkotort egy újabb papirost, és Cuska elé tette.

            − Kérlek, ezt írd alá.

            − Miért, mi ez?

            − Egy nyilatkozat arról, hogy ha eltakarítok, utána nem fogsz panasszal élni.

            − Miért élnék panasszal?

            − Előfordulhat, hogy szemétnek gondolok valamit, amire szükséged van.

            − Majd kikotrom a kukából.

            − Itt kezdődik a félreértés. Én kicsit másképp takarítok.

            Elővett az aktatáskából egy fekete szemeteszsákot.

            − Amit szemétnek vélek, azt ide bedobom, aztán ha végeztem, a szemeteszsák megsemmisíti önmagát, a tartalmával együtt. Nem marad utána más, csak egy porszem. Egészen új, teljesen környezetkímélő találmány. Ahogy elnézem, a szobádban található holmik két harmadát és még egy tizennegyed részét kidobandónak ítélem.

            − Nem tudom, mennyi az egy tizennegyed, de a két harmad sok. Ezt nem írom alá.

            − Akkor huszonhárom perc és harmincöt másodperc.

            − Lehetetlen.

            − Ellenőrizzük le. Úgy számoltam, a könyveket összesen két perc alatt elpakolhatod.

            − Hát jó, de figyelmeztetem, nem fogok sietni.

            − Nem baj. Kezdhetjük?

            Cuska bólintott. Az idegen felhúzta a zakója ujját, és az órájára nézett.

            − Vigyázz, kész, rajt!

            Cuska nem nagy lelkesedéssel összeszedte a könyveket a földről és a polcra tette őket.

            − Az ágy alatt is van pár – kötözködött Dr. Szekréndi.

            Cuska előkotorta azokat is, és a polcra rendezte.

            − Mennyi volt? Fél óra legalább.

            − Egészen pontosan egy perc ötvenkilenc másodperc. Gyorsabb voltál, mint számoltam.

            − Ezt az egész kuplerájt akkor sem lehet elpakolni huszonhárom és fél perc alatt.

            − Már csak huszonegy és fél. Tegyünk még egy próbát?

            − Mi a következő?

            − Ruhák és a szekrény.

            − Azt hagyjuk ki.

            − Akkor smink kellékek és hajcsatok. Három perc és négy másodperc.

            Az öltönyösnek igaza volt, pedig Cuska igazán nem csipkedte magát. A plüssállatokat is kipróbálta, de direkt húzta az időt. Béla fenemód somolygott. Megint igaza lett, ugyanis előre belekalkulálta az időhúzást. Pontról pontra minden bejött.

            − Na jó, de a szekrényt és a ruhákat tuti, hogy nem lehet összepakolni kilenc perc alatt!

            − Meg tizenkilenc másodperc.

            − Akkor sem. Indítsa a stoppert, és meglátjuk!

            A stopper elindult. Egészen pontosan kilenc perc és huszonkettő másodperc után megállt.

            − Igazad van. Ebben elszámoltam magam – jegyezte meg az öltönyös. − Nincs más hátra, mint elintézni a papírmunkát, és mehetek is.

            Cuska meglepetten nézett körül.

            − Nahát, rend van! Maga egy varázsló!

            − Én ugyan nem. Te pakoltál, én csak nyomkodtam a stoppert.

            − Elárulja végre, hogy igazából kicsoda?

            − Előbb lássuk az űrlapot. Jobban szeretem befejezni a hivatalos ügyeket, és csak utána fecsegni. Befejezés időpontja: öt óra két perc. Itt írd alá, kérlek.

            − Öt óra? – kiáltott fel Cuska. – Akkor mégis megnézhetem a kedvenc sorozatom! Majd elmeséli legközelebb, jó?

            Kiviharzott az ajtón.

            − Megint aláírás nélkül maradtam – morogta Béla, és visszamasírozott a szekrénybe.

            Mire Cuska anyukája körbenézett a szobában, már nem volt a szekrényben más, csak a szépen összehajtogatott ruhák.