Sosem felejtem el, amikor először voltam jelen egy műtárgy kibontásánál. A műtárgyszállító az asztalra tette a fadobozt, eltávolította a rögzítő csavarokat, óvatosan leemelte a láda fedelét. Aztán a belső védőrétegek következtek, végül előbukkant egy középkori festmény. Láttam már számtalanszor múzeumban kiállítva hasonlót, de ott más volt. Távolságtartóan és jólnevelten függött a múzeum falán. Ám amikor a dobozból került elő, a csomagolásban esendő volt, mégis sokkal jobban ragyogott, mint a megszokott környezetében. Megilletődtem, és óriási megtiszteltetést éreztem. Évek alatt sok kiállítás megrendezésén dolgoztam, és a műtárgyak érkezése és kicsomagolása mindig ilyen ünnepi pillanat volt.
Az óbácsim és ónénim, Majoros János és Hédy kerámiáira sosem tekintettem műtárgyként. Ezek a kerámiák gyerekkorom óta magától értetődően vettek körül. A családban minden háztartásban akadt egy-egy. Szeretett, megbecsült helyen tartjuk őket, de hiányzik belőlük a távolságtartás meg a jólneveltség. Így aztán nem is illetődök meg soha, ha látom őket.
Ma kiállítás nyílt János munkáiból Dombóváron. A kiállítást Alföldi Róbert nyitotta meg. A megnyitón arról is mesélt, hogyan találkozott először Majoros-kerámiával. Hasonló élményekről mesélt, mint amit én éreztem a középkori festmény kicsomagolásakor. Miközben Alföldi Róbert beszélt, a körülöttem álló, régi barát tárgyak ledobták az otthoni kabátjukat, és a kabát alatt megcsillant a nagyság. Megilletődtem, és óriási megtiszteltetést éreztem.
A kiállítás megnyitója után sétáltam egy kicsit a városban. Ellátogattam a mentőállomásra, ahol régen a nagyszüleim éltek. Üresen állt a lakás, de a veranda tornácán még ott lógott a tetőre csomózott madzag, amire a nagypapám madáretetője volt felfüggesztve. Rengeteg madár élt a terasz előtt álló ecetfa lombjában. Néha egy-egy kis kosztos bekeveredett az üvegezett verandára. Próbáltuk kihajtani partvissal, porolóval. Egy ideig a nagymamám hümmögve figyelte, mit művelünk, aztán bezavart minket a szobába, és kettesben maradt a madárral. Pár percen belül megfogta, a kezébe rejtve kivitte az udvarra, és visszaengedte az ecetfa lombjába.
Az ecetfa már nem volt az udvaron, kivágták. Már a tönkje sem látszott. Nem volt ez megrendítő, inkább természetesnek tűnt, hiszen a változás életet jelent. Még mindig a fülemben motoszkáltak a megnyitón elhangzott szavak arról, hogy János kerámiái mennyire anyagszerűek, frissek, élők. És akkor az emlékemben élő fa árnyékában eszembe jutott, hogy ezek az agyagból gyúrt tárgyak számomra a föld, amelybe a családunk gyökerei nyúlnak.
Este hazaértem. Az ágyam mellett lévő régi utazóládán áll egy tukán és egy ló, mindkettő János munkája, mellettük hever a telefonom, pár mesekönyv, hajgumi, fél pár zokni. A kerámiák ragyognak. Otthon vannak.
(2013. novemberében a család három generációba tartozó alkotóinak, Majoros Jánosnak és Hédynek, Majoros Gábornak és nekem nyílt közös kiállításunk Pécsváradon, a Fülep Lajos Művelődési Központban. Az akkor készült blogbejegyzést itt olvashatod.)
Az óbácsim és ónénim, Majoros János és Hédy kerámiáira sosem tekintettem műtárgyként. Ezek a kerámiák gyerekkorom óta magától értetődően vettek körül. A családban minden háztartásban akadt egy-egy. Szeretett, megbecsült helyen tartjuk őket, de hiányzik belőlük a távolságtartás meg a jólneveltség. Így aztán nem is illetődök meg soha, ha látom őket.
Ma kiállítás nyílt János munkáiból Dombóváron. A kiállítást Alföldi Róbert nyitotta meg. A megnyitón arról is mesélt, hogyan találkozott először Majoros-kerámiával. Hasonló élményekről mesélt, mint amit én éreztem a középkori festmény kicsomagolásakor. Miközben Alföldi Róbert beszélt, a körülöttem álló, régi barát tárgyak ledobták az otthoni kabátjukat, és a kabát alatt megcsillant a nagyság. Megilletődtem, és óriási megtiszteltetést éreztem.
A kiállítás megnyitója után sétáltam egy kicsit a városban. Ellátogattam a mentőállomásra, ahol régen a nagyszüleim éltek. Üresen állt a lakás, de a veranda tornácán még ott lógott a tetőre csomózott madzag, amire a nagypapám madáretetője volt felfüggesztve. Rengeteg madár élt a terasz előtt álló ecetfa lombjában. Néha egy-egy kis kosztos bekeveredett az üvegezett verandára. Próbáltuk kihajtani partvissal, porolóval. Egy ideig a nagymamám hümmögve figyelte, mit művelünk, aztán bezavart minket a szobába, és kettesben maradt a madárral. Pár percen belül megfogta, a kezébe rejtve kivitte az udvarra, és visszaengedte az ecetfa lombjába.
Az ecetfa már nem volt az udvaron, kivágták. Már a tönkje sem látszott. Nem volt ez megrendítő, inkább természetesnek tűnt, hiszen a változás életet jelent. Még mindig a fülemben motoszkáltak a megnyitón elhangzott szavak arról, hogy János kerámiái mennyire anyagszerűek, frissek, élők. És akkor az emlékemben élő fa árnyékában eszembe jutott, hogy ezek az agyagból gyúrt tárgyak számomra a föld, amelybe a családunk gyökerei nyúlnak.
Este hazaértem. Az ágyam mellett lévő régi utazóládán áll egy tukán és egy ló, mindkettő János munkája, mellettük hever a telefonom, pár mesekönyv, hajgumi, fél pár zokni. A kerámiák ragyognak. Otthon vannak.
(2013. novemberében a család három generációba tartozó alkotóinak, Majoros Jánosnak és Hédynek, Majoros Gábornak és nekem nyílt közös kiállításunk Pécsváradon, a Fülep Lajos Művelődési Központban. Az akkor készült blogbejegyzést itt olvashatod.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése