"Majorosék" kiállítás

2013. november 23 - december 11. között tekinthető meg a "Majorosék" című kiállítás Pécsváradon, a Fülep Lajos Művelődési Központban. A kiállításon családunk három generációjának négy alkotója szerepel. Majoros János és Hédy, keramikusok, Majoros Gábor, építész, és íróként magam. Kerámiák, épületfotók, mesék sorakoznak a galérián, és ami mind a négyünket összeköt, képes élménybeszámoló Egyiptomról. A megnyitó képein kívül két "mesét" is olvashattok, az egyiket Majoros János mondta el nekem, beszélt az életükről, az alkotásról, hogyan élt egy művész házaspár a háború után. A másikban én mesélek a családról, sátrakról, Egyiptomról és az írásról.

A kiállítás megnyitója

 

Majoros Gábor, Emma, Harasztia Zsuzsi és Heidecker Adél fotói

Majoros János mesél

kerámiákról, alkotásról, az életükről

Hogy miért kezdtünk épületkerámiával foglalkozni? Hát mert Borsos Miklós volt a mesterünk, meg Gádor István, és a képzés ebbe az irányba mutatott. Szerencsénk volt, hogy ilyen plasztikai képzést kaptunk. Együtt jártunk egyetemre, de Hédy egy évvel később kezdte.  Egy idő után kiválasztódott az a pár ember, aki alkalmas az épületkerámiára. Bizonyos méreten túl ugyanis nem mindenki vállalja. Eleinte persze csak kisebb tárgyakat készítettünk. Hédy sokat dolgozott a Néprajzi Múzeum számára, népi motívumokat másolt. Úgy volt, hogy diploma után a kerámia osztályra kerül. Nekem azt mondták, lemehetek Kaposvárra a népművészeti kerámia osztályra, tanítani. Közben Hédyről kiderült, hogy politikai okokból mégsem mehet, és Kaposvár sem tűnt jónak. Akkor már házasok voltunk. Gádor azt mondta, nyaralgassunk, ősszel meg majd kitalálunk valamit. Ez ’53-ban volt. Ősszel Gádor vett nekünk egy pici, alagsori műtermet, és mindenféle családi adakozásból (bundák, jegygyűrűk árán) építettünk egy kemencét. Itt kezdtünk dolgozni. Akkor alakultak a Iparművészeti Vállalat üzletei. Évente többször volt árubemutató, oda vázákat, edényeket, kerámia faliképeket, kis figurákat készítettem. Az ellátás nagyon jól meg volt szervezve. Aztán ’58-ban volt a Világkiállítás, és az ÜVÉRT rengeteg apró ajándéktárgyat készíttetett. Egy évig folyamatosan gyártottuk őket. Ebből a pénzből kifizettük az adósságunkat. Később megépítettük a saját műtermünket, aminek jó nagy volt a belmagassága, így már a nagy épületkerámiákat is el tudtuk készíteni.

Majoros Hédy kerámiái

Az iparművészeti főiskola ugrás a sötétbe. Szerettem rajzolni, ilyen irányú érdeklődésem volt. Fogalmam sem lett volna, mihez kezdek az életemmel, lehettem volna cserépkályhás, ha a mi képzésünkkel párhuzamosan nem alakul ki a művészeket foglalkoztató rendszer. Borzasztó szerencsénk volt, mert a háború előtt az épületkerámia műfaj nem létezett. A háború után rengeteg építkezés volt. Kitalálták, hogy ha már termelik a szobrászokat, akkor ezeket foglalkoztatni is kell, ezért minden építőipari beruházásból két ezreléket művészi munkára kellett fordítani, ha tetszett, ha nem. Rettenetesen sok munkája volt minden művésznek. Ha nem volt olyan nagy léptékű az építkezés, és  kicsi volt az összeg, akkor bronzszobor nem fért bele, ilyenkor rendeltek épületkerámiát vagy térelválasztókat a textilesektől. A sima dobozházakat valamivel fel akarták dobni. Az építész kitalálta, hogy ez mi legyen, hogy legyen, aztán meghívtak a pályázatra három-négy keramikust vagy szobrászt.

Majoros János kerámiái

Hédyvel egymás munkáiba soha nem szóltunk bele, teljesen más dolgot csináltunk. Könnyen meg lehetett különböztetni a munkáinkat. Hédy inkább dekoratív, ornamentális kerámiákat készített, én figurákat, de persze mindig a megrendelőtől függött.  Mindenesetre a műterem a 60-as évektől a 2000-es évekig folyamatosan működött, valamelyikünk biztosan dolgozott, nem volt olyan hogy vakaróztunk. A műterem jó messze volt mindentől a Budakeszi úton, akkor még busz se igazán járt, úgyhogy ritkán jártunk le a városba. Azelőtt sokat mentünk a Fészek klubba, de innen nem lehetett. Hosszú évekig a társaság járt inkább hozzánk, hiszen mi voltunk szinte az elsők, akiknek saját házuk és nagy kertjük volt. Iparművészek, akikkel együtt tanultunk, aztán színészek (Garas Dezsőék), zenészek. Feljárt ide boldog-boldogtalan. Ez tartott aztán jó sokáig. 2000 körül hagytuk abba, már nem bírta a kezünk, és a megrendelések is megszűntek. Lecsupaszodott az építőipar. A legutóbb készített épületkerámiát Százhalombattára, az uszodába terveztük, az építész Gábor volt. A kivitelező már nem építette be. Itt porosodik a műteremben. Ez van. Megöregedtünk.

 

Majoros Nóra mesél

családról, textilépítészetről, a meseírásról

Hamarabb jártam építkezésen, tervező irodában és kerámia műteremben, mint óvodában. Emlékem ugyan erről nincs, de az óvodakezdés szenzációja megmaradt bennem, előbbiek pedig sose hatottak újdonságként. A családban mindig egyértelmű volt az alkotás jelenléte. Mindegy, hogy a kézbe fogott „anyag” papír volt, textil, agyag, egy hangszer vagy szavak, ezeken keresztül áramlott a kreativitás. Apám sokszor elmesélte, hogy amikor középiskolás volt, nem tudta eldönteni, hogy festőművész legyen vagy csellista. Akkor már volt művész a családban, János és Hédy, és a nagyapám közölte, hogy no nem, tessék valami tisztességes foglalkozást választani. Hát így lett építész, de mindig úgy képzeltem, hogy az épületek, amelyeket megálmodik, nem is igazi házak, hanem hatalmas textilszobrok, amik nem a szélre hajladoznak, hanem valami belső zenére.

Majoros Gábor sátorszerkezetei

 Számomra is ugyanazt a dilemmát hozták a középiskolai évek, mint apám számára, de végül én is „tisztességes foglalkozást” választottam, tájépítész mérnök lettem. Ennek ellenére a ponyvaszerkezetek világa beszippantott. Miután lediplomáztam, szinte rögtön csatlakoztam a családi vállalkozáshoz, és most már én is részt veszek abban a folyamatban, ahogy a textiltekercsekről leguruló anyagból, amit otthon a szobában, vagy iskolai tornatermekben, a nagymamám féltett ollójával szabunk, reptéri várócsarnok vagy uszoda lesz. Hihetetlen számomra, hogy ezek a statikai racionalitásból születő épületek milyen festőiek és lágyak tudnak lenni. Meggyőződésem, hogy valami varázslat is van a dologban, de ha rákérdezek, az apám csak csendesen mosolyog. Szerencsém van, mert a munka kapcsán bejárhattam a fél világot, Oroszország, az Egyesült Államok, Európa számos országa, és második otthonunk, Egyiptom is a repertoáron szerepel.

Gábor és Nóra Egyiptomban

Mindig volt valami misztikus kapocs az épületek és a kerámiák között, amit sokáig nem értettem, de végül a sok családi anekdotából sikerült megfejteni. Egyetemi évei alatt apám rengeteg időt töltött a keramikus nagybácsival. Éppen abban az időszakban, amikor a műteremház kertjében zsongott a művészvilág. Az elég „vonalas” politikai és egyetemi légkörben a kert fái alatt a szél mellett a szellemi szabadság is duruzsolt. A keramikus házaspár akkor már sokszor, sokfelé járt a világban különleges munkáikkal, és szemléletükkel, műveltségükkel, máshol elérhetetlen művészeti könyveikkel a modern építészetet is apámba plántálták. Nem gondoltam eddig rá, de a művészet, a kert, és Egyiptom az, ami családunk három alkotó generációját összekapcsolja. Egyiptomban Majoros Jánosnak önálló kiállítása volt, őt érintette meg először testközelből ez a rendkívül színes és gazdag világ, majd később, más a közös ponyvaszerkezetes munkák kapcsán bennünket is megragadott.

Mese, meseillusztráció, mesélő

Sokan meglepődnek, hogy írok, még olyanok is, akikkel hosszú éveket töltöttem az iskolapadban. Mikor kezdted? – rendszerint ez az első kérdés. Előbb kezdtem el meséket kitalálni, mint ahogy írni tudtam volna, a fantáziám önműködő, gyártja a képeket és a történeteket. Sokáig azt hittem, ezt az erős vizuális világot rajzban tudom a legjobban kifejezni, és nem vettem észre, hogy sokkal pontosabban át tudom adni, ha a szavak palettájával festek. Talán túl magától értetődő volt, azért nem ismertem fel. Hivatalos írói karrierem még friss, az első könyvem a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2012-ben 3x1 család címmel, 2013-ban pedig az Abrakadabra Kiadónál a második, címe: A torony. Hatalmas élmény ez az új út, de sejtem, hogy ha hamarabb fordulok az írás felé, elveszítettem volna azt a sok éneklő épületcsodát, amiben így részem lehetett.

2013. december 11-én bontjuk a kiállítást. 11 órakor KJÁmk Általános Iskolában író-olvasó találkozót, 18 órakor a Művelődési Központban, a Kalandozó Magyarok című előadássorozat keretében élménybeszámolót tartunk egyiptomi, és más, külföldi élményeinkből.

Heidecker Adél írása a kiállításról az építészfórumon jelent meg.