Vissza a gyökerekhez - gondolatok egy kertészeti könyvről

50 kertépítő ötlet

Amikor közeledik a tavasz, mindig meglep, mennyi vásárló özönlik a kertészeti árudákba, a barkácsáruházak kertészeti részlegeibe. Az a sok vásárló mind szép kertet vagy teraszt szeretne, egy mini édenkertet, ahol jó lenni, vagy csak büszkélkedni a szomszédnak, hogy ez az oldal bizony zöldebb.

Furcsa, csíkos pár

Pár hete beharangoztam, hogy előrendelhető, és most végre megjelent Amy Timberlake: Borz új lakótársa című könyve, az első műfordításom. Mélységesen elfogult vagyok, imádom a két főszereplőt: a geológus Borzot és a csirkemániás Szkunkot, de megpróbálom egy kicsit megzabolázni a lelkesedésem, és megfogalmazni, miért érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Borzasztóan nagy öröm

A történet nagyon egyszerű: Borz, a magának való geológus a nagynénje üresen álló házában él, Felsőkanyaroson. Napjait rendkívül fontos kőzettani kutatásai töltik ki, amíg egyszer csak megjelenik az ajtóban egy gyanús fickó, egy bűzös borz, aki széles mosollyal köszönti, mintha régi ismerős lenne, betolul a házba, és letelepszik a nappaliban. Borz egy ideig azt hiszi, porszívóügynökkel van dolga, de hamar kiderül, hogy a nagynénje úgy gondolta, abban a nagy házban Borz mellett elfér egy lakótárs is. Főleg úgy, hogy ez a lakótárs egy vicces, vidám, társasági lény, aki imád főzni, olvasni és csirkékkel barátkozni – Luna néni szerint Borznak pont erre van szüksége. Ám Borz számára a helyzet akkor sem lenne kényelmes, ha Szkunk éppúgy lelkesedne a geológiáért, mint ő maga, de úgy, hogy a lakótársa egy bűzös borz, aki félelmében hajlamos szkunk-spriccel elárasztani a lakást… Nos, ez a helyzet elfogadhatatlan, és Borz mindent megtesz, hogy Szkunk ne maradjon sokáig.

A lappantyú és a májkrémes kifli

Ma megjelent a Móra Kiadó Már tudok olvasni sorozatában az Erdei énekverseny című mesém. No de hogy kerül a kifli az asztalra?

A kifli még hagyján, no de a mandarin?

Óvodás koromban rettenetesen rossz evő voltam. Válogattam is, meg nem volt kedvem enni, hiszen sokkal érdekesebb dolgokkal is el lehetett tölteni az időt. Ott volt az a rengeteg színes ceruza és zsírkréta, sok tarka anyagdarab, amiből babaruhát lehetett készíteni, a kertben a homokozó, ahol hegyek és völgyek születtek, közöttük műanyag kisállatok laktak. Minek enni? Ott a cseresznyefa, ott a málnabokor.

Borz és borz és borz

 „Ha szembejön az utcán valami sosem látott, szinte biztosak lehetünk benne: az illető borz.”

(Békés Pál: Borz a sámlin)

Az apukám meglehetősen öntörvényű ember volt, aki úgy gondolta, a gyerekek szabadságát nem szabad csorbítani. Ezért mellette rengeteg kalandban volt részünk, bemásztunk omladozó kastélyba, a koncert szünetében belógtunk a zenekari árokba vagy a színpad mögé, olyan helyeken úsztunk, csónakáztunk, ahol tilos volt. Amikor nem volt senki az úton, cikkcakkban vezetett, vagy megmutatta, milyen száguldozni. Minden ajtót és ablakot kinyithattunk, ami felcsigázta a kíváncsiságunkat. Számára a biztonsági öv is csorbította a gyerekek szabadságát, és egyáltalán nem zavarta, ha a hátsó ülésen buli van. Én már felnőtt voltam, a testvéreim gyerekek. Én szabálykövető voltam, becsatoltam az övet, és erre kértem a tesóimat is a hátsó ülésen. Ők szabad gyerekek voltak, megrántották a vállukat. Az apukám nevetett. Látom magam előtt, ahogy felszaladnak a ráncok a szeme körül, és egy kicsit megbillenti a fejét a gyerekek felé, cinkosan.

A sellő és a kiállítás

Ha egy sellő éppen 2022. november 29. és 2023. január 15. között kapna lábakat, és ez éppen Budapesten történne, mert mondjuk egy dunai sellőről lenne szó, akkor örömében végigszökdécselne először Buda, aztán Pest utcáin, majd megéhezne, talán kicsit fázna is, és keresne egy olyan helyet, ahol szárazföldivé vált halként is jól érzi magát. Valószínűleg a Fiktív Gasztrogalériába térne be. Lehet, hogy halászlét nem enne, de salátát minden bizonnyal. Mint ahogy az is egészen biztos, hogy elvarázsolnák Varga Zsófi képei, amelyek a fenti időszakban éppen a galéria falán lógnak. Talán azért pont ebben az időszakban, hogy a sellőnek lehetősége legyen megnézni. Erről a kiállításról van szó:

Ha a kiállítás mondjuk november 29-én, és nem 28-án nyílt volna, akkor megnyithatta volna a sellő. Mivel ő csak egy nappal később kapott lábakat, engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyissam. Ilyen nagyon szép volt az esemény, és ennyire örültünk Zsófival:

Őszi-téli antológiák

Amikor eljön az ősz, hullani kezdenek a falevelek. Halkan surrognak, ahogy a föld felé szállnak. Potyognak a levelek a postaládába is, meg a csomagok, és levélszárnyakon érkeznek az őszi-téli antológiák. Három könyvkiadó három könyvét mutatom be, amelyben szerepel a mesém.

A Pagony Kiadónál 2019 óta nagy sikerrel jelennek meg a 3-5-8 perces mesék sorozat magyar szerzők meséit felvonultató antológiái. Idén az Ovis mesék kiadására került sor. Nekem egy picit nehéz ovisoknak írni, úgy alakulnak a szavak, hogy inkább az idősebb gyerekek értik, szeretik a meséimet, de most sikerült egy ízig-végig ovis mesét írnom. Ráadásul lajháros. A szuperaranyos kötetet Baranyai (b) András rajzai teszik felejthetetlenné. Hát nem zabálnivalók ezek a lajhárok? 

Ha tél, akkor Cerkabella antológia. Lovász Andrea, az antológiák mágusa idén egy kötetrevaló karácsonyi mesét válogatott össze, Karácsonynak ünnepe címen. Huszonnégy vers és mese került a kötetbe, egymás után klasszikus és kortárs szövegek. Advent minden estéjére jut egy szöveg. A kötetet négy remek illusztrátor öltöztette karácsonyi díszbe. Az én mesém máshol nem olvasható, itt jelent meg először, és egy nyugdíjas hídtervező mérnökről, és egy ijesztően ronda, félénk és barátságtalan macskáról szól, akik karácsonyra barátságot kötnek.

 
Óriási vállalás és gyönyörű munka a Kálvin Kiadó Irodalmi szöveggyűjtemény sorozata. Igényes, szép, klasszikus és modern szövegekkel teli, tematikus, fantasztikus szöveggyűjtemények jelentek meg, a szerkesztők Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt, akik a gyerekirodalom és a gyerekek minden rezdülését ismerik. A világ legjobb helye lenne az iskola, ha ezekből a könyvekből tanulhatna irodalmat minden gyerek. Szívet melengető, hogy a szövegek egy része az Író Cimborák anyagai közül került a szöveggyűjteményekbe. Az 1-2. osztálynak készült sorozat 2. kötete a Pehelyszárnyak címet viseli, Pap Kata illusztrálta, és kivételesen nem egy mesém, hanem egy versikém került bele. 

Karácsony előtt nézzetek szét a kiadók kínálatában, egy antológia nagyon jó választás lehet, és szerencsére az elmúlt években szebbnél-szebbek jelentek meg. Ezt a hármat jó szívvel, szeretettel ajánlom!

Apukám sátrat épít

Ma végre kézbe vehettem életem első papírszínház meséjét. Az a címe, hogy Apukám sátrat épít. Hogy mi az a papírszínház? Egy ősi japán mesélési forma, olyan, mintha a diavetítés, a bábszínház és a mesekönyv elegye lenne. Pontosan le van írva a Csimota Gyerekkönyvkiadó oldalán. Én most a saját papírszínház mesémről szeretnék mesélni.

A papírszínház képei

Az úgy kezdődött, hogy volt nekem egy egészen különleges apukám. Persze mindenkinek különleges az apukája, de nekem az enyém a legkülönlegesebb. A közös emlékeink nagy része arról szól, hogy az apukám sátrat épít. Nem olyan kis mezei kemping sátrat, hanem széllel, esővel, hóval, nappal dacoló csarnokokat, árnyékolókat, játékokat, díszleteket, mesebeli, kupolás, szárnyas épületeket. Ismertétek a Városligetben a Sörsátrat? Vagy a PeCsa ponyvaíve alatt feszülő mozivásznat? Esetleg azt az oltárfedést, amely alatt II. János Pál pápa a Hősök terén misézett 1991-ben? Csodaszép és múlandó épület volt mindegyik. Csak az emlékük nem az. Mutatok néhány képet:

A papírszínház mesét eredetileg egy nemzetközi irodalmi projektre írtam, kazak és magyar írók és illusztrátorok működtek együtt az Író Cimborák alkotóműhely szervezésében. Összegyűjtöttünk egy csomó szót, amely a mesékben, a gyerekek világában mindkét nyelvben fontos, és ezek közül választott minden szerző hármat. A szavakból mese, vers, kép született. Az én három szavam ez volt: apa, sátor, szél. Az apukám sosem járt Kazahsztánban, de nagyon szeretett utazni. Ő mutatta meg nekem, hogyan kell kinyitni az ember szemét és szívét, ha egy másik országba érkezik. Tőle tanultam azt is, hogy nincs az a nyelvismeret, ami helyettesíti a kíváncsiságot, nyitottságot és tiszteletet. Nagyon tetszett volna neki, hogy a mese, ami róla szól, egy kazak műhelymunka kapcsán született.

A szöveget akkor írtam, amikor Pécsről hazafelé utaztam egy buszon. Az apukám élete egy fontos időszakában Pécsett építészhallgatókat tanított. Szeretett tanítani, mert a fiatalokra éppen olyan kíváncsi volt, mint a világra, ráadásul jól mesélt, nem lehetett nem figyelni rá, amikor órát tartott. Az emlékére tartottak egy konferenciát, nem sokkal azután, hogy meghalt. Amikor a konferencián részt vettem, a kazak-magyar projektre már kiválasztottam a három szót. Sok közös ismerőssel találkoztam, és olyan sokat beszélgettünk róla, hogy az emlékek felidézése közben a mese is megszületett. Egy telefonos jegyzetbe pötyögtem be azon a bizonyos buszon, és nem sokat változtattam rajta később. Az apukám is mindig, mindenre jegyzetelt. Főleg ponyvára. Az épületeken rejtve ott voltak a firkái.

Rofusz Kinga illusztrációja

Az apukám egyik kedvenc közege volt a színház, többször tervezett díszletet, színpadfedést. A következő képen a temesvári színház díszletműhelyében dolgozunk egy ponyvából készült bábon. A munka olyan volt vele, mint a gyerekeknek a játék. Inspiráló és kreatív, de vérre ment, mint minden komolyan vett játék. Óriási vitáink, vagy inkább harcaink voltak, csapkodtuk egymást a homokozólapáttal, szórtuk egymás szemébe a homokot, de közben nagy álmok valósultak meg. Imádta volna a papírszínházat, lehet, hogy saját keretet fabrikált volna, vagy kitalálta volna, hogyan lehet textilből hasonló színházakat építeni.

Temesvár, 2008

Amikor a mese illusztrációi készültek, izgatottan vártam, hogy láthassam, hogyan fogja ábrázolni a történetet és a szereplőket Rofusz Kinga. Sokáig dolgozott, és néha híreket kaptam a kiadóból, hogy még nincs kész, még átgondolja, még nem elégedett. Amikor először láttam egy vázlatot, már tudni lehetett, hogy ebből valami gyönyörű lesz. És közben meg is lepődtem, mert a képeken nem egy kislányt és az apukáját, hanem egy kisfiút és az apukáját láttam. Aztán rájöttem, hogy ennél jobb nem is történhetett. Ez a mese lehet, hogy az én apukámról íródott, de igazából minden apuka tud sátrat építeni. Van, aki kempingsátrat, van, akinek a nagy szíve a sátra, és van, aki tényleg szélből, fényből, meséből épít. Azt hiszem, nagyon tetszett volna neki ez is. Hiszen neki mindegy volt, hogy fia van vagy lánya, minden gyereke felé ugyanolyan kíváncsisággal és nyitottsággal fordult, mint az egész kerek nagyvilág felé. A képeket kitette volna a falra. Szépen elfértek volna a kopt szőttes, a Bhagavad Ghita képei, az orosz ikon, az arab kalligráfia, az Ararát hegyének fotója, a családi képek és a saját festménye mellé. Nekem mindegyik illusztráció a kedvencem, de most azt szeretném megmutatni, amit én is nagyon sokszor átéltem: belekucorodok egy göngyöleg sátorponyvába, és álmodozom. Ez a kisfiú el is alszik benne:

Az apukám nevében is köszönöm szépen a tökéletes képeket Rofusz Kingának, a szeretettel teli szöveggondozást Csányi Dórának és Neszlár Sándornak, és az egész Csimota csapatnak, akik ilyen ünnepivé tették ennek a mesének a megjelenését.