A legszebb szívű orrszarvú

Egy bohém estére visszatért a szivárványos orrszarvú (tudományos nevén Diceros inflectos), videó és mese formájában.

Az afrikai szavanna egyik legelbűvölőbb állata a dik-dik. Persze a saját léptékében kell szemlélni, igazságtalanság lenne egy Thomson-gazellához hasonlítani. Ha jobban megnézzük, a Thomson-gazella látványos ugyan, de messze áll a dik-dik kifinomult szépségétől. A dik-dik nem nagy, és ehhez a kis testhez lendületes ceruzavonal lábak tartoznak, mintha a húrjaira állítanánk egy hegedűt. Fordított hegedű a hát íve is, ami hirtelen töréssel vált át a karcsú nyakba, azon ül az ormányos fej, azon meg az óriási, rajzos szemek, vitorlányi fülekkel. Ha a dik-dik nekiindul, halkan rezegnek a húrlábak, és zenévé hajlítja a háta a szelet.      

Az afrikai szavanna kétségkívül legböszmébb állata az orrszarvú. Talán azért maradhatott fenn ilyen sokáig, mert otrombaságában földkupacnak nézte az evolúció. A szavanna tartozéka, mint ahogy a sár, a szétrepedt szikla és a fülledtség is az. Az evolúció tréfája volt az is, hogy az egyik orrszarvúnak, valamikor a kihalás szélén, szivárványt rajzolt a szívébe. A déli nap szomjan halasztott egy csordányi gnút, egy oroszláncsalád összes kölykét, meg néhány zsiráfot, aztán rásütött az orrszarvúra, és fakéreg bőrén át felperzselte benne a szivárványt.

Cicanyálkrém

Milán egyre többet mesél. Nem egész történeteket, csak fura kis mozzanatokat. Ezek állnak össze lassan mesévé. A rajzot abból a képgalériából választottam, ami két év elteltével még mindig ihletet ad: az Író Cimborák Kinek a bőre? pályázatára beérkezett rajzok gyűjteményéből.

Drén Viki: Cica

Nem szívesen lennék ember, de ha mégis, akkor olyan szeretnék lenni, mint az a kisfiú, aki a házamban lakik. Akkor született, amikor én. Igaz, hogy vadászni nem tud, de a hűtőszekrényt ki tudja nyitni, ami majdnem olyan, mint a vadászat, mert ennivaló a vége. Ez a kisfiú mindig azt mondogatja, hogy ő cica. Sima cica, selymes, fekete bundával, hosszú bajusszal, hegyes fülekkel. Pont olyan, mint én. Néha arra gondolok, talán testvérek vagyunk.

Egy régi legenda szerint, amikor a macskakölykök megszületnek, még nem biztos, hogy macskák is maradnak egész életükben.

Béla a szekrényből

Egyszer a nagypapám megfenyegetett, hogy ha továbbra is ilyen borzasztó kupi lesz a szobámban, lefényképezi, és megmutatja a pap bácsinak. Nem igazán értettem, hogy ez miért baj, mert a pap bácsi úgyis tud mindent. Inkább szólt volna a nagypapám Bélának a szekrényből...

Teljesen átlagos volt a szoba, amelyikben Cuska duzzogott, vagyis kupis. A duzzogás oka a szobafogság, a szobafogság oka a rumli. A rendetlenség olyan mértékű volt, hogy maguktól elindultak a tárgyak. Például a szekrény előtt leborult a könyvkupac, mert a szekrényajtó elkezdett kifelé nyomakodni. Ebben semmi meglepő nem volt, mert a szekrénybe úgy voltak begyömöszölve a holmik. Viszont amikor a ruhák helyett egy fekete öltönyös, aktatáskás férfi furakodott elő, az szokatlan volt.

            − Maga meg kicsoda? – kérdezte Cuska.

            Az öltönyös elővett egy cetlit, és kibetűzte rajta a nevet.

            − Cuskát keresem. Jó helyen járok?

Ajánlom Emilt

Kaptam még Emilt. Úgy is mondhatnánk, no, ezt aztán jól megkaptam. A családi könyvtárba bekerült az Emil sorozat következő két része: Emil beöltözik és Emil rosszat álmodik. Kezemet dörzsölgettem, hogy a magyarul eddig megjelent négy könyv birtokában csak meg tudom fejteni végre, mi az a titok, amitől Milán két hete minden este mind a négy mese felolvasását követeli, és változatlanul hangosan kacag a poénokon. Végül a titokhoz nem jutottam közelebb, viszont megtanultam a szövegeket kívülről. Sőt, Milán is. A “kinyuvasztlak, nyamvadt farkas komám” például szavajárásává vált. 

Aranyfejű Tündér Mirinkó legendája

Ez a legenda egy hosszú és izgalmas regény legeleje. Írni legalábbis izgalmas, remélem, egyszer majd olvasni is az lesz.

Grant Wood festménye

Aranyfejű Tündér Mirinkó és a táltos nyúl legendáját többféleképpen mesélik Börgömburgundiában, de az elejében mindenki megegyezik. A történet szerint Aranyfejű Tündér Mirinkó éppen ködgomoly szőrű táltos nyulán repkedett és az alatta elterülő tájban gyönyörködött. Úgy mesélik, az arca éjjel is tündökölt, és az egyik szemében a nap, a másikban a hold ragyogott. Szeretett volna letelepedni, ezért helyet keresett magának, ahová palotáját felépítheti. A táltos nyúl hátán útra kelt, elszállt havas hegyláncok, zöld rengetegek felett, szigetekkel tarkított tengerek és tavakkal pettyezett rónaságok felett, de egyik sem tetszett neki igazán. A hegyek közül hiányolta a síkvidék hullámhátú mezőit, az erdőkből a tavak tükrének csillogását, a tengerből a felhőkkel játszó hegycsúcsokat, a mezőkből pedig a fák lombjának suhogását.

Első

Emmának volt csillogós szoknyája, de a kép csak illusztráció.
Ezt mindenképpen fontos tisztázni.
Nehogy bárki azt feltételezze, a mese róla szól.

          − Nem leszek többet a szerelmed.

          − De miért?

          − Tegnap hazakísérted a Jázmit.

          − Jázmi a szomszédunkban lakik.

          − Akkor leszek a szerelmed, ha ma másik úton mész haza.

          − Az anyukám azt mondta, együtt kell mennünk a Jázmival, mert akkor vigyázunk egymásra a kereszteződésnél.

          − Akkor válassz! Anyukád és Jázmi, vagy én.

          − Nem is tetszik a Jázmi.

          − Pedig van csillogós szoknyája.

          − Gizda.

          − Én is gizda vagyok?

          − Te nem.

          − Akkor most járunk?

          − Aha.

Csoda a tengerparton

Különleges nap ez a mai. Marci öcsém születésnapján ugyanis megszületett az unokahúgom, Lora. Nekik írtam ezt a mesét.

Marci biztos volt benne, hogy a barátai meglepetéssel készülnek a születésnapjára. Hogy legyen idejük rendesen előkészülni, elhatározta, hogy kimegy a tengerpartra úszni egyet. Jó hangosan belekiabálta az erdőbe:

            − Napnyugtáig ne keressetek, kint leszek a parton.

            A legtökéletesebb úszóidő volt. A levegő már felmelegedett, de a víz még őrizte a tél hűvösét. Marci leült a parton. Egy ideig hallgatta, ahogy morajlanak a hullámok, tengerjáró hajókról, kalózokról és sellőkről mesélnek. Hiányzott neki a kaland. Újjá kéne építeni a Sasráját – gondolta. Aztán körülnézett.

            − Hol van mindenki? Máskor mindig tele van a part.

Itt is, ott is heverészni szoktak a napon az emberek, mint a partra vetett kagylók. De most üres volt a homokos föveny. Marci körülnézett, és észrevette, hogy amott lejjebb sokkal többen vannak, míg a partnak ez a szakasza üres. Odament hát ő is, hátha vattacukrot osztanak. Ahogy közelebb ért, nagy tömegben találta magát. Ácsorogtak egymás hegyén-hátán az emberek és nyújtogatták a nyakukat.