Aranyfejű Tündér Mirinkó legendája

Ez a legenda egy hosszú és izgalmas regény legeleje. Írni legalábbis izgalmas, remélem, egyszer majd olvasni is az lesz.

Grant Wood festménye

Aranyfejű Tündér Mirinkó és a táltos nyúl legendáját többféleképpen mesélik Börgömburgundiában, de az elejében mindenki megegyezik. A történet szerint Aranyfejű Tündér Mirinkó éppen ködgomoly szőrű táltos nyulán repkedett és az alatta elterülő tájban gyönyörködött. Úgy mesélik, az arca éjjel is tündökölt, és az egyik szemében a nap, a másikban a hold ragyogott. Szeretett volna letelepedni, ezért helyet keresett magának, ahová palotáját felépítheti. A táltos nyúl hátán útra kelt, elszállt havas hegyláncok, zöld rengetegek felett, szigetekkel tarkított tengerek és tavakkal pettyezett rónaságok felett, de egyik sem tetszett neki igazán. A hegyek közül hiányolta a síkvidék hullámhátú mezőit, az erdőkből a tavak tükrének csillogását, a tengerből a felhőkkel játszó hegycsúcsokat, a mezőkből pedig a fák lombjának suhogását.

          Ugrált egyik felhőről a másikra, mígnem egy napon megpillantotta a Börgöm-síkságot. Úgy tűnt a magasból, mintha egy kincsekkel teli tál lenne, mert egy óriási hegylánc zárta körbe, a hegyek alján smaragdszín erdők gyűrűje húzódott, ölelésükben kiterjedt mezőség zöldellt, amire játékos mintát rajzoltak a folyók és a patakok. Csak egy helyen nyíltak meg a havas hegyhátak, itt a szorosba benyúlt a loccsföldi lápvidék karja, amelynek gőzölgő mocsarai tavakká szelídültek a Börgöm-síkságra érve.

− Hiszen ez csodálatos! Hegyek, erdők, mezők és tavak – minden megtalálható ezen a tájon, ami kedves a szívemnek.

Azzal Aranyfejű Tündér Mirinkó leereszkedett a mező közepére.

            A tündér sorsának további alakulását már egész máshogyan mondják a pitykés kódexek, a sárik és sanyik meséi és a prémesek énekei. A pitykések szerint a tündér, miután leszállt, lábának egyetlen dobbantásával palotát varázsolt az erdő szélén egy dombon, ahonnan tökéletesen belátta a hullámzó mezőséget. Hozzáment egy vándor királyfihoz, és kettejük leszármazottai lettek a pitykések. A mező egyszerű őslakosait megtanították mindenféle mesterségre, és elhozták nekik az aranykort. Ők lettek a sárik és sanyik, mert vezetőiket, akikkel a tündér megegyezett, Sárának és Sándornak hívták. Közben a táltos nyúl elkóborolt az erdőben, gonosz emberek tőrbe csalták és megölték. Büntetésből Aranyfejű Tündér Mirinkó arra ítélte őket, hogy örökké állatprémekben járjanak és börtönük legyen a vadon.

            A sárik és sanyik ellenben úgy vélték, hogy a tündér gyönyörűségében futkosott és táncolt a réteken, és összetalálkozott egy egyszerű pásztorlegénnyel, aki éppen furulyázott. A zeneszó megbabonázta a tündért és beleszeretett a pásztorfiúba. A pásztorfiú virágkoszorút kötött neki, a virágok pedig életre keltek a tündér hajában. De a föld gonosz ura meglátta a tündért és a palotájába vitte, hogy saját maga vegye feleségül. A tündér nem volt hajlandó behódolni neki, ezért az úr örök időre börtönbe záratta a kastélyában. Ott sínylődik évszázadok óta, teste már elhervadt, mint a virágok a hajában, de a szelleme kopogva kísért a kastély folyosóin éjszakánként. Úgy tartják, hogy eljön majd újra, és boldogságot hoz a sárik és sanyik népének. Onnan ismerik majd fel, hogy a hajában életre kelnek a virágok. A táltos felhőnyúlról ugyanazt gondolják, mint a pitykések, haláláért a prémeseket okolják.

            A prémesek a tündér sorsát illetően egyetértenek a sárikkal és a sanyikkal, ellenben tudni vélik, hogy a táltos felhőnyúlra, amikor elbolyongott az erdőben, rátámadt egy vérszomjas farkasfalka. Akkoriban is éltek a fák közt emberek, akik rettegtek a vadállatoktól és a szellemektől, mert nem fogadta be őket az erdő. Barlangokba bújva élték nyomorúságos életüket. Az egyikük észrevette a felhőnyúlra támadó farkasokat, leküzdötte minden félelmét és egy égő fáklyával egymaga szállt szembe velük. Mire elzavarta a falkát, a felhőnyúl már alig élt. Utolsó leheletével ajándékot adott az embernek: innentől nem kell többet félnie a vadaktól és a szellemektől. A legenda szerint ő volt az első prémes, és az ő gyermekeinek valódi nyúl bundája és emberarca volt. A nyúlgyermekek tanították meg az embereknek az állatok nyelvét és a vadon törvényeit, és azóta élnek az erdő népeként.