2022. szeptember 15., csütörtök

Apukám sátrat épít

Ma végre kézbe vehettem életem első papírszínház meséjét. Az a címe, hogy Apukám sátrat épít. Hogy mi az a papírszínház? Egy ősi japán mesélési forma, olyan, mintha a diavetítés, a bábszínház és a mesekönyv elegye lenne. Pontosan le van írva a Csimota Gyerekkönyvkiadó oldalán. Én most a saját papírszínház mesémről szeretnék mesélni.


A papírszínház képei

Az úgy kezdődött, hogy volt nekem egy egészen különleges apukám. Persze mindenkinek különleges az apukája, de nekem az enyém a legkülönlegesebb. A közös emlékeink nagy része arról szól, hogy az apukám sátrat épít. Nem olyan kis mezei kemping sátrat, hanem széllel, esővel, hóval, nappal dacoló csarnokokat, árnyékolókat, játékokat, díszleteket, mesebeli, kupolás, szárnyas épületeket. Ismertétek a Városligetben a Sörsátrat? Vagy a PeCsa ponyvaíve alatt feszülő mozivásznat? Esetleg azt az oltárfedést, amely alatt II. János Pál pápa a Hősök terén misézett 1991-ben? Csodaszép és múlandó épület volt mindegyik. Csak az emlékük nem az. Mutatok néhány képet:



A papírszínház mesét eredetileg egy nemzetközi irodalmi projektre írtam, kazak és magyar írók és illusztrátorok működtek együtt az Író Cimborák alkotóműhely szervezésében. Összegyűjtöttünk egy csomó szót, amely a mesékben, a gyerekek világában mindkét nyelvben fontos, és ezek közül választott minden szerző hármat. A szavakból mese, vers, kép született. Az én három szavam ez volt: apa, sátor, szél. Az apukám sosem járt Kazahsztánban, de nagyon szeretett utazni. Ő mutatta meg nekem, hogyan kell kinyitni az ember szemét és szívét, ha egy másik országba érkezik. Tőle tanultam azt is, hogy nincs az a nyelvismeret, ami helyettesíti a kíváncsiságot, nyitottságot és tiszteletet. Nagyon tetszett volna neki, hogy a mese, ami róla szól, egy kazak műhelymunka kapcsán született.

A szöveget akkor írtam, amikor Pécsről hazafelé utaztam egy buszon. Az apukám élete egy fontos időszakában Pécsett építészhallgatókat tanított. Szeretett tanítani, mert a fiatalokra éppen olyan kíváncsi volt, mint a világra, ráadásul jól mesélt, nem lehetett nem figyelni rá, amikor órát tartott. Az emlékére tartottak egy konferenciát, nem sokkal azután, hogy meghalt. Amikor a konferencián részt vettem, a kazak-magyar projektre már kiválasztottam a három szót. Sok közös ismerőssel találkoztam, és olyan sokat beszélgettünk róla, hogy az emlékek felidézése közben a mese is megszületett. Egy telefonos jegyzetbe pötyögtem be azon a bizonyos buszon, és nem sokat változtattam rajta később. Az apukám is mindig, mindenre jegyzetelt. Főleg ponyvára. Az épületeken rejtve ott voltak a firkái.


Rofusz Kinga illusztrációja

Az apukám egyik kedvenc közege volt a színház, többször tervezett díszletet, színpadfedést. A következő képen a temesvári színház díszletműhelyében dolgozunk egy ponyvából készült bábon. A munka olyan volt vele, mint a gyerekeknek a játék. Inspiráló és kreatív, de vérre ment, mint minden komolyan vett játék. Óriási vitáink, vagy inkább harcaink voltak, csapkodtuk egymást a homokozólapáttal, szórtuk egymás szemébe a homokot, de közben nagy álmok valósultak meg. Imádta volna a papírszínházat, lehet, hogy saját keretet fabrikált volna, vagy kitalálta volna, hogyan lehet textilből hasonló színházakat építeni.

Temesvár, 2008


Amikor a mese illusztrációi készültek, izgatottan vártam, hogy láthassam, hogyan fogja ábrázolni a történetet és a szereplőket Rofusz Kinga. Sokáig dolgozott, és néha híreket kaptam a kiadóból, hogy még nincs kész, még átgondolja, még nem elégedett. Amikor először láttam egy vázlatot, már tudni lehetett, hogy ebből valami gyönyörű lesz. És közben meg is lepődtem, mert a képeken nem egy kislányt és az apukáját, hanem egy kisfiút és az apukáját láttam. Aztán rájöttem, hogy ennél jobb nem is történhetett. Ez a mese lehet, hogy az én apukámról íródott, de igazából minden apuka tud sátrat építeni. Van, aki kempingsátrat, van, akinek a nagy szíve a sátra, és van, aki tényleg szélből, fényből, meséből épít. Azt hiszem, nagyon tetszett volna neki ez is. Hiszen neki mindegy volt, hogy fia van vagy lánya, minden gyereke felé ugyanolyan kíváncsisággal és nyitottsággal fordult, mint az egész kerek nagyvilág felé. A képeket kitette volna a falra. Szépen elfértek volna a kopt szőttes, a Bhagavad Ghita képei, az orosz ikon, az arab kalligráfia, az Ararát hegyének fotója, a családi képek és a saját festménye mellé. Nekem mindegyik illusztráció a kedvencem, de most azt szeretném megmutatni, amit én is nagyon sokszor átéltem: belekucorodok egy göngyöleg sátorponyvába, és álmodozom. Ez a kisfiú el is alszik benne:



Az apukám nevében is köszönöm szépen a tökéletes képeket Rofusz Kingának, a szeretettel teli szöveggondozást Csányi Dórának és Neszlár Sándornak, és az egész Csimota csapatnak, akik ilyen ünnepivé tették ennek a mesének a megjelenését.






2022. április 21., csütörtök

Meghívó könyvbemutatóra

2020. szeptemberében látogatást tettem a Nemzeti Múzeumban, és hosszan beszélgettem Földessy Péter restaurátorral egy elborult ötletről. Arról, hogy mi lenne, ha a 21. században élő fiatalok egyszer csak megjelennének a népvándorlás korában, közvetlenül a honfoglalás előtt, a mai Budapest területén. Az ötlet azért motoszkált a fejemben, mert felkérést kaptam a Pagony Kiadótól egy történelmi ifjúsági regény megírására, az Abszolút töri sorozatba. A beszélgetés után Péter nem nevezett teljesen bolondnak, sőt, rengeteg hasznos ötletet kaptam tőle, kiket keressek fel, hol kutassak. Így aztán belevágtam. Rengeteg beszélgetés, olvasás, podcast hallgatás, helyszínlátogatás, szerencse és átdolgozott este után megszületett a regény, amely Bernát Barbara jóvoltából ilyen szép borítót kapott:



Külön öröm, hogy a könyv bemutatója kettős bemutató lesz: a sorozat másik kötetét, Zágoni Balázs: Szamos-parti Hollywood című regényét is megismerhetitek. A könyvek bemutatójára április 29-én kerül sor, amelyre sok szeretettel várok minden érdeklődő kicsit és nagyot. 


2022. április 7., csütörtök

A királykisasszony átöltözik

Valamelyik este, amikor már nem volt agyam leveleket vagy meséket írni, vagy olvasni, vagy bármi olyasmit csinálni, amihez gondolkodni kell, nekiálltam YouTube videókat nézni. Elém került egy átváltozóművész, egy francia lány, aki a másodperc törtrésze alatt képes volt átváltoztatni a ruháját. Az első gondolatom az volt, hogy ez milyen menő lenne a hétköznapokban, sokkal több időm lenne, ha nem kéne az öltözködéssel bajlódni. Aztán az jutott eszembe, hogy bármilyen ruhát is varázsolt magára, ugyanaz a szép arc mosolygott rám a képernyőről.

Fotó forrása: a Móra Kiadó facebook oldala

A Pityke és prém című könyvem szereplői is gyakran öltözködnek. Govalinda, a tizenhét éves trónörökös királykisasszony a főcicomamester segítségével különös gondot fordít arra, hogy az öltözéke mindig kifogástalan legyen. Biztos örült volna egy olyan varázslatnak, mint amit az átváltozóművész tudott, bár a főcicomamester tiltakozna, szerinte ugyanis „a tökéletes megjelenés művészet, a művészet idő”. Nem lehet csak úgy másodpercek alatt összecsapni!
Govalinda húga, Prillaszári, összevissza felvesz magára bármit, ami éppen a keze ügyébe akad, vagy amire van ideje. 
Aztán ott vannak a prémesek, akik kisgyerek korukban állatprémbe öltöznek, és soha többet nem mutatják meg embertestüket senkinek. Viszont szeretik a prémjeiket bogyókkal, virágokkal, csecsebecsékkel feldíszíteni.
Nem csak a szereplők szeretnek öltözködni, hanem a regény is. Nagy örömömre megjelent a Pityke és prém második kiadás, amely szövegét tekintve változatlan, ám új köntöst öltött. Az új megjelenés főcicomamestere Szabó Imola Julianna.

2022. március 19., szombat

Szil, szál, szalmaszál


Fűben és fában, kőben és tóban, szellőben, csobogásban, lebbenésben, lobbanásban, mindenben lakik mese. A hétvégén kirándultunk. Egy sebes és huncut patak mellett sétáltunk, és a parton, az egyik bokor ágán egy ökörszem ült. Muris kismadár, apró, barna gombóc, egyik oldalára egy csíkocska csőrt, a másik oldalára egy legyezőcske farkat tűzött az alkotója. A telefonomról a madárhatározó alkalmazásból lejátszottam neki egy másik ökörszem csipogását. Egy ideig izgatottan imbolygott az ágon, és lelkesen felelgetett, aztán rájött, hogy ő bizony át lett vágva, és méltatlankodva elrepült. Sétáltunk tovább, és a patakparton hemzsegtek a mesék.


Ha mondjuk goromba szél fújt volna, zuhogott volna az eső, és nem tudtunk volna kirándulni az ökörszemes patakparton (vajon hol bújhatott el az a hófehér ökörmágus, akinek a kémje volt a pici madár?), akkor belebugyoláltam volna magam a kedvenc pokrócomba, és belefeledkeztem volna a Cerkabella Kiadónál megjelent Tengerecki – Kalandok Magyarországon. Kortárs mesék és mondák című antológiába.

2022. január 26., szerda

3-5-8 perces Jóéjtmesék

Gyerekkoromban rengeteg hanglemezt hallgattam játék közben. Az egyik kedvencem Halász Judit: Amikor én még kislány voltam című albuma volt. A lemezen szereplő, énekelt versek közül több is beleégett a fejembe, szívembe, és máig gyakran dúdolom őket. Az egyik ilyen dal, Zelk Zoltán verse:


Amikor gyerekkoromban az az ébrenlét határán egyensúlyozva féltem átlépni a képekkel, gondolatokkal terhes álomvilágba, gyakran dúdoltam magamban, mint altatódalt. Eszembe jutott akkor is, amikor a Pagony Kiadó felkért, hogy írjak egy mesét a 3-5-8 perces mesék sorozat készülő kötetébe, amelybe a szerkesztő, Rét Viki jóéjtmeséket válogatott. A versből született a kép álmodozó kislányfejemben, és a képből született A zöld kendő című mese. 

2022. január 20., csütörtök

Macskák mesés könyve

Karcsúak, dagadtak, elegánsak, settenkedők, girhesek, alattomosak, számítók, kedvesek, hízelgők, bársonyosak, ravaszak, akrobatikusak, lusták, titokzatosak, éhenkórászok, igénytelenek, kényeskedők, ragaszkodók, hűtlenek, gyógyítók, bosszantók, mókásak, ezerfélék, és éppen ezért bármikor, bármennyit lehet róluk írni. Verset, mesét, drámát, bohózatot, tornagyakorlatot, operát, szakácskönyvet. Bármennyire kiismerhetetlenek, a lelkünk mélyén mindannyian egy kicsit olyanok vagyunk, mint ők. Csak egyetlen dolgot kéne eltanulni tőlük, hogy jobb legyen a világ: a dorombolást.

Julianna úrasszony
(akinek nem a gazdája, legfeljebb az embere vagyok)

2021 év végén két csodás antológia jelent meg a Cerkabella Kiadónál, amelyben szerepel mesém. Az egyik a Macskák mesés könyve.

2021. szeptember 18., szombat

Az ejtőernyős imája

„Már egy hete csak a mamára gondolok mindig...” Illetve nem csak egy hete, hanem egy ideje gyakran, és nem az anyukámra, hanem a nagymamámra, aki nekem a mama. Időnként próbálok róla írni, képzeletben ő lenni. Ez a rövid írásom a Csillagszálló idei második számában jelent meg, megvásárlásával az Oltalom Karitatív Egyesületet lehet támogatni. A lapról, a vásárlás és előfizetés lehetőségeiről, a korábbi lapszámokról a honlapon lehet tájékozódni.

Medveczky (született Szabó) Gabriella, mama

Elindultunk. Szalad a gép a pályán. 

Azt mondják, Istenem, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Ezalatt megláthat mindent. Az egészet.

Az emelkedés ereje az ülésbe ránt. Amikor először éltem át, nagyon megijedtem. Mindent meg lehet szokni. A felszállást és a repülést is. 

Vajon a madarakon is ránt a felszállás? Vagy az angyalokon?

A százados szerint a repülés biztonságos. 
A repülőtéren parkoló gép pedig olyan súlyosnak tűnt, mint egy mozdonykocsi. Most meg egyre apróbbak odalent az emberek. Kicsi skatulyák a házak. Repül ez a mozdonykocsi mégis. Vasmadár.

A verandára néha beszökik egy cinke. Két kezembe fogom, kicsi teste verdes, ahogy most a szívem zakatol. A repülőgép szíve remegő magam. A szívem verdeső kismadár.

A százados szerint az ugrás is biztonságos. Ki fog nyílni az ernyő. Húzza a hátam, pedig még rajtam sincs a csomag. Abba a pici csomagba gyömöszölték az ejtőernyőt. Amikor a földön a hátamra tették, szörnyű nehéz volt. Pedig selyemből van. 

Istenem, minden csomagom nehéz. Az árvaság is az. A magány is. Meg a hit, az is nehéz.
Azt mondják, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Vajon ha az ember nem meghalni készül, hanem kiugrani egy repülőgépből, akkor is eljön ez a pillanat?


Margit ugrik először. Ő lesz az első, én a második. De ha nem nyílik ki az ernyőm, akkor én leszek az első, aki földet ér, és ő a második. Talán könnyebb lesz másodiknak ugrani. Az is lehet, hogy ha meglátom, amint Margit a föld felé zuhan, elmegy a bátorságom.
Fegyelem! Csak szép sorban tenni, amire a százados megtanított. Lépésről lépésre, mozdulatról mozdulatra. 

Vajon a zuhanás is mozdulat? Vagy mozdulatlanság? Ha meghalunk, és a földi létből a mennybe jutunk, vajon akkor is zuhanunk, csak fölfelé? Vagy ott már nincs is fönt meg lent?

Elértük az ugrási magasságot. Margit már az ajtóban áll. 
Fegyelem! Csak egy mozdulat felállni az ülésből. Csak egy lépés előre. Csak egy csomag a hátamra. Csak egy ajtó. Csak a mélység. Csak az ugrás. Csak a szél.

Ugyanolyan távol vannak a felhők, mintha a földön állnék. Állok én is, a táj fölfelé zuhan. Elzuhannak mellettem a madarak. Távolodik az ég. Közeledik az Isten. Fordítva pereg le az életem.

Milyen hangos a zuhanás. A levegő sikolt!

Csak ne a pokolba. Mindent elviselek. Mindenkit szeretek. A pokolból ments ki, Istenem!

Kinyílt! Végre kinyílt! Az ernyő nagyobbat ránt, mint a repülőgép felszálláskor. Hogyan ránthat ekkorát egy göngyölegnyi selyem és levegő?

Eddig úgy éreztem, állok, és felfelé esik a táj. Most én kezdtem zuhanni, és ami eddig mozgott, megáll körülöttem. Egy pillanatképen felragyog az előttem álló élet. Mennyi zene, mennyi kép, mennyi szó!
Mennyi zuhanás.

Közelít a föld. Félelmetesebb a földet érés, mint az ugrás.
Fegyelem! Lépésről lépésre. A föld üt. A fű is kemény.

A madarad úgy lennék, Istenem. Verandáról szabaduló, végtelenbe zuhanó, emberszívű kismadarad.


*


Medveczky Gabriella (1911–2001) az első magyar női ejtőernyős páros egyik tagja. Vöröskeresztes nővér volt, akit 1935-ben Tatár Margittal közösen képeztek ki ejtőernyős ugrásra, hogy a frontvonalon szükség esetén gyorsan érkezzen a segítség. Az első ugrásra 1937 június 12-én került sor.


A kép jobb szélén Tatár Margit integet, mellette Medveczky Gabriella,
közvetlenül a sikeres ugrás után