Szil, szál, szalmaszál

Fűben és fában, kőben és tóban, szellőben, csobogásban, lebbenésben, lobbanásban, mindenben lakik mese. A hétvégén kirándultunk. Egy sebes és huncut patak mellett sétáltunk, és a parton, az egyik bokor ágán egy ökörszem ült. Muris kismadár, apró, barna gombóc, egyik oldalára egy csíkocska csőrt, a másik oldalára egy legyezőcske farkat tűzött az alkotója. A telefonomról a madárhatározó alkalmazásból lejátszottam neki egy másik ökörszem csipogását. Egy ideig izgatottan imbolygott az ágon, és lelkesen felelgetett, aztán rájött, hogy ő bizony át lett vágva, és méltatlankodva elrepült. Sétáltunk tovább, és a patakparton hemzsegtek a mesék.

Ha mondjuk goromba szél fújt volna, zuhogott volna az eső, és nem tudtunk volna kirándulni az ökörszemes patakparton (vajon hol bújhatott el az a hófehér ökörmágus, akinek a kémje volt a pici madár?), akkor belebugyoláltam volna magam a kedvenc pokrócomba, és belefeledkeztem volna a Cerkabella Kiadónál megjelent Tengerecki – Kalandok Magyarországon. Kortárs mesék és mondák című antológiába. A kötetben egymás után sorakoznak az ismert és kevésbé ismert hazai tájak, és minden helyszínhez tartozik egy friss, ropogós legenda. Meg egy kép, a helyszínre jellemző geológiai formákkal, növényekkel, állatokkal. Meg sok régi fotó, montázs, rajz. Ebben a könyvben elmerülni éppolyan, mint a kirándulás. Egyszerre látjuk a valódi tájat, és látjuk mögötte a mesét és a varázslatot. A könyv minden lapjáról, minden rajzából, minden mondatából süt, hogy a létrehozói mennyire szeretik.

A kötetbe a kiadó felkérésére három helyszínhez is írtam legendát. Juj, legendát írni nagyon jó! 

Az egyik helyszínem a kazári riolittufa volt, amely számomra azért megkapó, mert úgy néz ki, mintha lenyúzták volna a hegy bőrét (upsz, ez egy másik történet, most jutott eszembe, de nem ezt írtam meg). A másik helyszín a nagyhegyesi kráter-tó, ami meg azért érdekes, mert a semmi közepén egyszer csak ott egy pici tó, mintha a föld kinyitotta volna a szemét, és kikukucskálna az égre. Az ember várja a pislogó szemhéjat, ahogy a tavacskára néz. A harmadik helyszín, amelyhez legendát írtam, a Vaskapu-szikla a Pilisben. No, az meg olyan, ha átmegyek alatta, akkor azt várom, hogy valami történjen a túloldalon. Különben mi a csudának lenne ott kapu? Vagyis… Igen. A csudának.

És még nem is meséltem arról, hogy ha igazi felfedezőként a kíváncsiságunk nem áll meg a lapok bebarangolásánál, akkor felfedezhetjük, hogy a borító széthajtogatható, és egy térképet rejt.

A kötet illusztrátora: Takács Mari, aki egy borzot (!) is rajzolt a mesém mellé, pedig kivételesen nem is írtam bele borzot, csak gondoltam rá.

A kötet szerzői: Acsai Roland, Adamik Zsolt, Berg Judit, Bernáth Zsolt, Boldizsár Ildikó, Böszörményi Gyula, Dávid Ádám, Demény Péter, Dér Adrienn, Halász Bálint, Kertész Erzsi, Majoros Nóra, Maksai Kinga, May Szilvia, Mészöly Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Molnár T. Eszter, Pifkó Célia, Somfai Anna, Tóth Krisztina, Várfalvy Emőke, Veszpi Gyula, Vörös István.

A szerkesztő Lovász Andrea, akinek biztosan van varázspálcája, hogy ez az egész dolog az eszébe jutott, de az is lehet, hogy a Cerkabella Kiadónak van varázsceruzája. Mindegy is. A lényeg a csuda. Meg az, hogy a kötet felkerült a HUBBY Év leginnovatívabb gyerekkönyve shortlistre! 

Az én szívem mindenesetre már akkor megnyerte ez a könyv, amikor még csak készülődött, de amióta meg is jelent, az egyik kedvencemmé vált.

Takács Mari borzot rajzolt, krokodilt nem, az csak odamászott,
de nem harapta meg a borzot. Erről gondoskodik a jégmadár.