Angyalmesék újra

Takács Martin rajzát választottam ki elsőként a Kinek a bőre? pályázat rajzai közül, már a címe is rokonszenves volt: Cipzáras róka bőrébe bújnék. Később kiderült, hogy Martin és Róza, aki az elefántot rajzolta, testvérek. Így aztán a két mese is testvér lett.

A rókák panasza

 

A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

            − No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

            A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

            − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

            − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

            − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

Kairó

Dolgozom éppen egy kéziraton, egy kairói utazásról szól. Lassan érik csak a szöveg, rengeteg munkám van vele, nem folyik olyan könnyen a szó, ahogy szokott. Itt egy részlet, hátha írtok valami inspiráló véleményt.

           Félve léptem ki a járdára, mert zúgva haladt el mellettem négy sávon a belvárosi forgalom. Zimi az út felé húzott, hogy menjünk át rajta. Úgy tűnt, az autósoknak eszük ágában sincs megállni, se lassítani.

            − Hol a zebra?

            − Sehol.

 Úgy keltünk át, mintha a középkori várjátékok vesszőfutásán lennénk. Az ember ráhangolódik a felfüggesztett buzogány vagy kard lengésének az ütemére, aztán átsuhan, de vigyáz, hogy a következő előtt megálljon. Ott is kivárja a megfelelő pillanatot, különben a buzogány palacsintává lapítja, vagy a kard lenyisszantja a fejét

Angyalmesék

A Kinek a bőre? pályázat rajzai közül az egyik kedvencem Takács Róza elefántja. Ehhez született az alábbi mese. Ráadásul nem álltam meg egy mesénél, a kép annyira ihletadó volt, hogy még több, kapcsolódó mese is van a fejemben.

Az angyalok állata 

A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.

            − Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba.

            Körülnéztek az angyalok is.

            − Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.

            − Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik .

         A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen az emberek. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák − , feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

A nagylevelű hárfa

Írtam egyszer egy meseregényt, Sárkányfog címmel. Krimiféle, amit rendszerint éjjel írtam, és amikor az izgalmas részeknél tartottam, annyira beleéltem magam, hogy halálra rémültem az éjszakai neszektől. Később illusztráltam is, és mesekönyvet készítettem belőle karácsonyra. Most elővettem a fiókból és leporoltam kicsit. Így kezdődik:

Sűrű, sötét éjszaka volt, a holdat vaskos felhők takarták. A sötétben karcsú, nesztelen árnyék lopakodott végig a várost övező erdő titkos ösvényén, majd eltűnt egy barlangban. A barlang túlsó vége sziklákkal körbevett tisztásra nyílt. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. Levelei lágyan duruzsoltak, pedig szellő se rebbent. A lopakodó alak kilépett a barlangból, gondosan körülnézett, aztán a fa felé vette az útját. A falevelek duruzsolása egyre hangosabbá és tisztábbá vált. Mintha ezer meg ezer dal szólt volna egyszerre, hegedűk, hárfák, trombiták, harsonák, klarinétok, csembalók és cimbalmok végtelen sok szólama keveredett egymással. A fekete köpenyes odaért a fához és fülét az egyik levélhez hajtotta. Tetszett neki a muzsika, ezért leszakította a levelet és zsebre vágta. Futásnak eredt, és ugyanazon a kacifántos úton, amelyen érkezett, elindult visszafelé. Könnyű léptei alatt hamar kiegyenesedtek a fűszálak, és semmi nyoma sem maradt a látogatásnak.

Szonja démona

Regénynek indult, de csak az eleje készült el ennek az írásnak. Esti mesének semmiképpen sem ajánlom. Az illusztrációt köszönöm szépen Pap Katának.

Szonja nyitott szemmel feküdt az ágyon, és a plafon repedéseit bámulta. A plafon helyett bámulhatta volna a tévét, mert be volt kapcsolva, és halkan zümmögött. Zümmögött a légy is, amelyik besurrant a nyitott ablakon. A légyen kívül belopódzott a ház előtt álló hársfa émelyítő illata, és összekeveredett a tévé vattacukor színű képeivel. A hárs ágán egy tengelic ült, árnyéka a levelekével keveredett a pókhálós ablakpárkányon. Surrogott halkan az ág és remegett az árnyjáték, ahogy a madár hintázott.

Csodanagy tavasz

Februárban az Író Cimborák blogon életre kelnek a Kinek a bőre? gyermekrajz pályázat alkotásai. Rostás Szandra gyönyörű rajzához készült az első mese. A pályázat teljes képgalériája elérhető itt.

Anya olyan szép volt, mint egy tündér. Elgondolkodó és szelíd. A haja arany, hosszú és hullámos. Volt egy széke, fehérre festett, fa karosszék, a nárciszok között állt a kertben, a nyírfa alatt, ami tavaly kidőlt, és Anya eltette emlékbe a fehér kéreg egy darabját. Van egy régi fényképem, onnan tudom mindezt. A padláson találtam, amikor titokban Anya gyerekkori dolgai között turkáltam. Mindent visszacsomagoltam ugyanúgy, csak a fényképet tettem el.

A folytatásért katt ide.

Napló

Az Író Cimborák februári témájára nagyon gyorsan kellett valamit írnom, és segítségül hívtam Emmát. Közös alkotásunk teljes terjedelmében, Emma édesanyjának, Flóri Gabriellának illusztrációjával az Író Cimborák blogon olvasható.
Az írás megihletett egy iskolás csapatot, akik nagyon vagány filmet készítettek belőle.

Egyéves koromra nem emlékszem, de a nővérem azt mondta, pufi voltam, nem akartam aludni, párizsit faltam és a kutyakosárban szerettem játszani.

Kétéves koromra sem emlékszem, és erős a gyanúm, hogy a nővérem sem, mert szerinte ugyanazt csináltam, mint egyévesen, csak nem négykézláb, hanem két lábon.

A háromnál bedühödött, és nem mondott semmit. Nekem csak annyi jutott eszembe, hogy Nagyiék elvittek egy tanyára, és ott mondtam először, hogy kokas. Valószínűleg utoljára is. 

Négyévesen mesét írtam a babámról, akit mindig magammal vittem az óvodába. A nővérem szerint négyévesen nem is tudtam írni, ami igaz, de attól még mesét írni tudtam.

(Tovább az Író Cimborák blogra)