2015. november 2., hétfő

Bolygóvadászok 5 - A sorozat

2015. október 30-án volt az utolsó alkalom, hogy egy író-olvasó találkozón a gyerekekkel együtt, közösen dolgoztunk a Bolygóvadászok című, készülő meseregényemen. Mégpedig azért, mert most már annyi remek ötletet kaptam, hogy menni fog a befejezés. A történet eleje egy picit más volt, mint eddig, úgyhogy feltettem azt is, itt megtaláljátok.

Most pedig lássuk, hogyan fejeznék a Pannonhalmi Apátsági Múzeum vendégei (ezúttal nem csak gyerekek, hanem az igencsak aktív felnőttek is) a történetet.



Fotók: Szőcs Henriette


1. Az alapok

Hamar megegyeztünk, hogy a történet főszereplői gyerekek lesznek, és a mese felsősöknek szól. (Utólag megjegyezném, hogy inkább alsósoknak, de ezen nem fogunk összeveszni, mert az igazán jó mesét akár a nagypapám is szívesen elolvassa, aki már dédi.)
Megegyeztünk abban is, hogy a regény nem csak egyszerű kalandsoroló vagy vicces történet lesz. Egyrészt a szereplők közötti konfliktusok fogják meghatározni, másrészt valami nagy ellenség is lesz, aki ellen össze lehet fogni. No és fő problémaforrásnak ott van a csilliárdos megkérdőjelezhető bolygóvásárlási szándéka.

Bolygóvadászok 4 - Az új első fejezet

Annyi ötletet kaptam már az író-olvasó találkozókon, hogy a Bolygóvadászok című meseregény első fejezete is átalakult. Pannonhalmán a gyerekek már ezzel a változattal találkozhattak, úgyhogy megosztom itt is, legyen érthető a későbbi gondolatmenetük. 
A történet további alakulását itt lehet nyomon követni. Ha valaki esetleg borzasztóan kíváncsi a nagy titokra, hogyan alakul át egy kézirat, az első verziót itt találja.

Itt lennék éppen most, ha csilliárdos lennék

1. fejezet
Túl sok pénz

Volt egy gazdag ember. Nem csak egyszerűen gazdag, hanem a leges-leggazdagabb. Egy csilliárdos. Úgy hívták, Nagy úr. Fogalma sem volt, mit csináljon a ménkű sok pénzével, ezért vett magának tanácsadókat, hogy kitalálják helyette. Azt ígérte, amelyikük a legjobb ötletet adja, azt olyan gazdaggá teszi, hogy élete végéig szürcsölheti a koktélt egy trópusi szigeten. A tanácsadók egymással versengve sorolták a javaslataikat:
            − Vegyen gyárakat!
            − Amilyen gyár csak létezik, abból mind van egy – felelte Nagy úr.
            − Vegyen egy várost!
            − Már minden országban vettem egy várost, meg vettem egy országot is.

2015. október 24., szombat

Író-olvasó három az egyben

Vagyis  író-olvasó találkozó, valódi regényírás és TV-szereplés 2015. október 30-án, 16.30-kor Pannonhalmán, az Apátsági Múzeumban.

Régóta formálódik már egy mese, aminek Bolygóvadászok a címe. 2012-ben egy regényt fejeztem be éppen, nem volt kedvem belekezdeni semmi komolyba, és játékból kezdtem el írni. Pont olyan volt, mint amikor gyerekkoromban a testvéreimmel űrhajósat játszottunk. Egy legóűrhajó láttán már nem tudom magam beleélni a kalandokba, de amikor mesélek, visszajön a játék varázsa.


Milán legújabb űrhelikoptere

Ez az első változat nem lett az igazi. Sokszor kértem már segítséget gyerekektől, hogy fejezzük be együtt, hátha át tudnak lendíteni a holtponton. Zalabéren, Pókaszepetken és Zalaegerszegen is találkoztam egy-egy lelkes csapattal, akikkel együtt fűztük tovább a történetet, és most már elárulhatom, hogy újra gőzerővel dolgozom rajta. Sokat merítek azokból az ötletekből, amiket a gyerekektől kaptam. (Például a féreglyuk, az űrzselé, Tod, és még sok más, de pszt, titok.)

Most pedig itt a lehetőség, és valószínűleg az utolsó, hogy részt vegyetek ennek a történetnek a formálásában. A Katolikus Kulturális Hetek keretében október 30-án 16.30-tól a Pannonhalmi Apátsági Múzeumban kerül sor az Írjunk regényt! című foglalkozásra, ahol utoljára lesz alkalom beleszólni a történet alakulásába, a következő találkozóra már más mesét viszek.


Ennek a találkozónak az érdekessége, hogy a Duna Televízió „Új Nemzedék” című, katolikus ifjúsági magazinműsor felvételt készít. Tehát ha szeretnél beleszólni egy készülő regény alakulásába, és szeretnél szerepelni a TV műsorban, mindenképpen gyere el!

A program ingyenes, kicsit és nagyot sok szeretettel várunk!

2015. október 13., kedd

Sutty, a házikoszmó


Inkább nem árulom el, kinek köszönhetem ezt a mesét, mert kicsit gusztustalan lett. Inkább hadd mutassak be egy szemrevaló könyvet, amiből az illusztrációt választottam, Simona Ciraolo: Hug me című meséjét, ami egy kaktuszról szól - a mesekönyvből oldalakat közöl a honlapján. 
A kettő között természetesen van egy pici kapcsolat.


Simona Ciraolo: Hug me (Flying Eye Books)

Nem látok abban semmi rosszat, ha valaki koboldnak születik. Kit zavar egy kis retek a nyakon? Meg a pocakhurkák között? Meg a ragacsos-trutymákos, szürcsedő orrlikak? A muhulykás lábujjközök? A sörtés szőrszálak a háton, amik akár tüskék is lehetnének? No meg a szép, nagy, hangzatos pukizás? Legyen csak nyugodtan kobold a kobold, nagyon cuki meg minden, csak maradjon ott, ahová való.
Volt ez a kobold, a Sutty. Azért hívták így, mert egyszer egy igazi lovag koszmója volt. Az a lovag egyszer sutty, levágta az ellensége fejét, a koszmó meg örömében akkorát pukizott, hogy elrepült a Bakonyba, belefúródott a földbe, és ki se tudta magát fúrni évszázadokig. Aztán kifúrta, és ahelyett, hogy visszament volna valami koboldlakta mocsárba, ott maradt az emberek között. Pedig rendezett, tiszta környék volt, egyáltalán nem neki való. Valamiért mégis bejött neki. Egy idő után rákapott a gyerekekre. Megtetszett neki, ahogy gusztustalankodnak. Nyálbuborék, sárdagonya, takonyevés. De nem elégedett ám meg azzal, hogy leselkedett utánuk. Saját gyereket akart. Illetve egy gyerek saját házikoszmója akart lenni, de a kettő végülis ugyanaz. Eljárt a játszóterekre. Bement az egyikre éjszaka, letelepedett egy padra. Másnap jöttek a gyerekek. Körülállták.

2015. szeptember 12., szombat

A kert és a lepke


Tavasztól őszig sok időt töltök a kertemben. Itt készültek a képek, és itt suttogták a füvek a mesét is.
 

Füvek voltak benne, a fű közt cickafark meg pitypang, de azért inkább füvek. Csak a diófa alatt volt több a pitypang meg a cickafark, mint a fű. A mandulafa és a levendulák körül puha, vékony szálú fű nőtt, a szálak között mohával, a málnánál meg az eperágyások körül vastagszálú, aminek az éle vág, mint a kés. A rózsabokor alatt páfrány tenyészett, a cseresznyefa alatt pedig hóvirág aludta nyári álmát a földben. A homokozó mellett mentamező suhogott, a közepében kardvirágok és margaréta nőtt. A téglarakás mellett egy rebarbara sínylődött, de még nem döntötte el, hogy életben marad-e. Meg még sok más is volt a kertben. Az elszáradt szilvafa kiásott tönkjén egy kint felejtett metszőolló hevert, az olló fényes élében egy nappali pávaszem nézegette magát. Az imént kelt ki a bábból. Csodálkozva nézte ezernyi apró szemével azt a kaleidoszkóp-képet, amit az olló mutatott.

2015. augusztus 9., vasárnap

A boldogság madara

Mindig lenyűgözött a népmesék és a mondák egyszerűsége és ereje. 2000-ben, édesanyám születésnapjára készítettem egy kézzel írt, fűzött, ragasztott, illusztrált könyvet, amelyben egy tibeti mese szerepelt (Rozsnyó Katalin fordítása, Littoria Könyvkiadó, 1994). Az illusztrációkat színes papírokból tépkedtem. Mielőtt darabokra hullik szegény könyv, beszkenneltem a képeket.




Valamikor réges-régen volt Tibetben egy nagyon szegény vidék. Nem volt arrafelé se folyó, se jó termőföld, se virágok, se fák, se zöld fű. De még csak meleg sem volt azon a vidéken. Az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni. Ennek ellenére azt gondolták, valahol a világban biztosan létezik a boldogság.
            Az öregek úgy tartották, hogy a boldogság gyönyörű madár, és messze-messze keleten él, hófödte hegycsúcsokon. Amerre a madár száll, boldogság repül vele.
            Néhányan minden évben felkerekedtek, hogy megkeressék a madarat, de közülük senki sem tért vissza. Azt beszélik, a boldogság madarát három szörny őrzi, akik képesek megölni bárkit pusztán azért, mert szemtelenül viselkedik velük.
            Egyszer az emberek a nagyon bátor fiút, Vangcsiát küldték el, keresse meg a boldogság madarát. A falubéli lányok árpaborral kínálták, az anyák – a tibeti szokásoknak megfelelően – árpaszemeket szórtak a fejére, így kívántak szerencsés utat a legénynek.

2015. július 18., szombat

A legszebb szívű orrszarvú

Egy bohém estére visszatért a szivárványos orrszarvú (tudományos nevén Diceros inflectos), videó és mese formájában.




Az afrikai szavanna egyik legelbűvölőbb állata a dik-dik. Persze a saját léptékében kell szemlélni, igazságtalanság lenne egy Thomson-gazellához hasonlítani. Ha jobban megnézzük, a Thomson-gazella látványos ugyan, de messze áll a dik-dik kifinomult szépségétől. A dik-dik nem nagy, és ehhez a kis testhez lendületes ceruzavonal lábak tartoznak, mintha a húrjaira állítanánk egy hegedűt. Fordított hegedű a hát íve is, ami hirtelen töréssel vált át a karcsú nyakba, azon ül az ormányos fej, azon meg az óriási, rajzos szemek, vitorlányi fülekkel. Ha a dik-dik nekiindul, halkan rezegnek a húrlábak, és zenévé hajlítja a háta a szelet.      
Az afrikai szavanna kétségkívül legböszmébb állata az orrszarvú. Talán azért maradhatott fenn ilyen sokáig, mert otrombaságában földkupacnak nézte az evolúció. A szavanna tartozéka, mint ahogy a sár, a szétrepedt szikla és a fülledtség is az. Az evolúció tréfája volt az is, hogy az egyik orrszarvúnak, valamikor a kihalás szélén, szivárványt rajzolt a szívébe. A déli nap szomjan halasztott egy csordányi gnút, egy oroszláncsalád összes kölykét, meg néhány zsiráfot, aztán rásütött az orrszarvúra, és fakéreg bőrén át felperzselte benne a szivárványt.