Egyiptomi napló

2012.
Nov. 3.

Ahogy leszáll a repülő, kinyílik az ajtaja, és megcsap a fülledt, sós levegő, az pont olyan, mint amikor hazamegyek, belépek az ajtón, és otthon illat van. Egyik sem téveszthető össze semmi mással. Az egyik otthonomban az a csodás, hogy mindig állandó, a másikban meg az, hogy mindig ér valami meglepetés. Ma rózsaszín masnival átkötve, csinos csomagolópapírban kaptam a nyakamba egy kis esőt. Itt nem koppannak az esőcseppek a földön, hanem a homokba simulnak. Ami koppanna bennük, az elpárolog, mire földet ér. Valami furcsa tréfája a légkörnek itt az eső, ezért mindenki úgy nevet rajta, mint egy viccen.

Nov. 4.

Az út Budapest és Hurghada között 3 és 5 óra között van, attól függően, milyen útvonalon, milyen kitérővel megy a repülő. Ez alatt a 3-5 óra alatt a hidegből, télből, metszően tiszta levegőből a párás, szeles, sós, poros nyárba juthat az ember. A tényleges út Budapest és Hurghada között 2-4 nap között van. Ez alatt a  2-4 nap alatt az utazás előtti izgatottságból, lezáratlan, elrendezetlen ügyek halmazából és az aggadalomból a ráérős, egyszerű, lassan csordogáló életbe juthat az ember. Délután a tengerparti mólón ülve végre megérkeztem.




Nov. 6.

Félretéve a fizikát, és minden valós élettani hatást, a búvárkodás eufóriát okoz. Átütemezi az agy és a test működését, amikor az ember más közegben mozog, mint ami számára természetes. Figyelmet nyer a tüdő - elsősorban a tüdő, - a láb, a szem, a száj, a fül, a mindenféle járatok a koponyában, a mozgás üteme. Azt mondják, onnan ismerni meg az embert, hogyan viselkedik részegen. Merülj valakivel, és megismerheted a benne lakó halat. Az én halam rejtőzködő természetű, három évig elbújt a véráramban, és nem tolakodott sohasem. Nem vágytam a víz alá. Inkább féltem tőle, mint amikor találkozol egy régi szeretővel. Ma mégis merültem újra, és eszembe jutott minden. Nem a technika, hanem az érzés, miért is szeretem.

Nov. 8.

A búvárok minden kilélegzéskor buborékokat eregetnek a vízbe. A buborékok pici, ezüst lapocskákká válnak, illegve-billegve táncolnak a felszín felé. Ezüstpénzecskék türkizkék selymen. Még csilingelnek is. Ha föléjük úszom, csiklandozzák a hasamat. Vannak köztük tenyérnyi gömbök, felületük fényes ezüst, és tükröződik rajtuk a föléjük boruló víztükör. Szeretem elkapni őket, olyankor szétmállanak a tenyeremben, és apróbb gömbökké osztódnak. Csak pár másodperc, és a búvárok elhasznált levegője a ringó, neszező hullámzásba olvad.

Nov. 9.

Amikor az ókori egyiptomi művészet emlékeivel találkozom, mindig két ellentetétes benyomás ér. Nem látom a sematizálást és a misztikumot, amit a művészettörténeti kánon tanít. Az arcok egyediek, néha mulatságosak, a hieroglifák tehenei vigyorognak. Sok rajz olyan friss, hogy akár azt is elhinném, hogy nem pár ezer éve, hanem pár napja kente oda egy jókedvében lévő művész. Életszeretet és alkotó lelkesedés süt a falakról. Aztán váratlanul magával ragad egy tér, mint például a dendarai Hathor-templom szent tava, és elrepít valahová a Földön túlra. Nem a méretek, a tökéletesség vagy a szépség miatt. Olyan meglepő arányok és irányok jelennek meg, hogy kívül érzem magam a valós téren, és hirtelen nem tudom, mi a kicsi, mi a nagy, mi a lent, a fent, a vízszintes, a függőleges, és ebben a térben mi vagyok én.


  


 
Nov. 12.

A legszebbek a hétköznapok. Amikor nem ér új élmény. Folyik a munka a maga medrében. Mosoda, szerszámbolt, szokásos beszerzések. Szokásos tárgyalások. Ismerem az utcákat, és a gondolatra, hogy ezredszerre sétálok itt végig, hogy megismerem az utcakövet, a portékáját kínáló árus arcát, a gondolkodó arckifejezést, ahogy próbálja kitalálni, milyen nyelven szóljon hozzám, az arcomra ül a mosoly. Emlékszem, hol vannak magas padkák az úton. Tudom, melyik boltba menjek be elektomos alkatrészért, melyikbe csavarért. Az árus tudja, hogy ha női hangot hall, az csak én lehetek, más női vevője nincs. A tekintete kacsintás. Tudom, kit találok majd este a kedvenc kávézómban, előre le tudom írni a pincér szavait, ahogy kötelezően udvarol. Mindez együtt számomra egy álom, amiből december tizennegyedikén fogok felébredni.

Nov. 14.

Olcsó cigaretta és vízipipa füstje kevereg, sörösüvegek dülöngélnek szájak, kezek, poharak között. Könnyezve nevetek hol keserű, hol felhőtlen történeteken, és arra gondolok, ezeket a történeteket el kell lopni, meg kell írni. Mintha a pincér, kétes tisztaságú tálcáján a legeredetibb regényhősöket hordaná elém. Villog a hófehér képernyő, és nem tudom megírni. A legjobb karakterek és legjobb történetek egyszerűen elszállnak a dohányfüsttel. Épp ezért szeretem őket annyira.

Nov. 16.

Cikáznak színes és fényes testek, hengeres, golyóbis, zokniforma, apró és hatalmas, félelmetes, gyönyörű és mulatságos. Mozgásuk tánc, apró uszonyok rezzennek, vízfényű szemek bámulják a lebegő, ormótlan dinoszauruszt – engem. Legrokonszenvesebbnek a békahalat találtam, ökölnyi fekete paca, rajta bibircsek, meg egy csápon lógó csengettyű. Azzal vonzza magához az áldozatot, aki gyanútlanul megvizsgálja a hintázó cafatot, mire kis barátom hamm, bekapja. Ez nem ront a viszonyunkon, éppen olyan esetlen kis jószág, amilyennek én érzem magam ebben a tündérakváriumban.


(A lény balra néz, a rózsaszín, úszógumiforma karika a szeme. 
Köszönöm szépen a képet Suzynak.)

Nov. 19.

Azokat az embereket, akik végül hosszabb időre Egyiptomban kötnek ki, összeköti egy titkos kapocs. Esti beszélgetések során, a kávézó füstjében gyakran kiderül az is, hogy a kalandos életút, ami ki-kit ide vezetett, korábban is összekapcsolódott már. Sokat gondolkodtam, miért lehet így. A titok talán maga Egyiptom. Amikor először jártam itt, megérintett a látvány, ahogy magától értetődően simul össze a sivatag, a tenger és a hegyek. Ezen a tájon hihetővé válnak a csodák. Találkozik egymással a Föld és az Ég. 

Nov. 22.

Életem legszebb merülése után hazafelé tartott a hajó, a parttal párhuzamosan. A tenger kékje elmélyült, a parton végighúzódó, sárga, csupasz és sziklás hegység csak a sziluettjét mutatta, mintha kék kartonpapír tépett széle lenne. A nap narancssárgára festett mindent, ami éppen nem volt kék, még utoljára csillant egy nagyot, lebukott aztán csak a színeket hagyta hátra. Előkerültek a fényképezőgépek, aztán dolguk végezetlenül vissza a tokjukba. Képen csupa giccs. Amiért mégsem, az a szél csípős hűvöse, a hajó motorjának zakatolása, a társasjáték dobókockájának éles csattanása a fatáblán, és a tudat, hogy mindjárt kikötünk. 

Nov. 26. 

A minap egy pókerparti kellemes velejárója egy nagy fazék csülkös bableves volt. Csak ételfotókon láttam eddig ennyire szép csülkös bablevest, és az íze felülmúlta minden várakozásom. Azóta leszoktam a szállodai kosztról, és a gyomrom is helyrejött. Bizalmas viszonyba kerültem a német pékség frissen sült, ropogós héjú zsemléivel. Nem is értem, miért nem állnak tömött sorok reggel a bolt előtt. Ezekben a zsemlékben éppen úgy ott lakik a tökéletesség, mint a korallzátonyok színpompás élővilágában, mégis csak egy fontba kerülnek.

Nov. 27.

Hurghada, International Airport. Departures.
Ülök a végletekig lehasznált széken. Előttem kávé – a reptér kivételével szinte lehetetlen iható kávét találni a városban. Az asztalon telefon, rádió, hátha ugornom kell egy raktárban felejtett szerszámért, olló, tű, cérna. Az ölemben egy elszakadt munkásnadrág regenerálódik. Szorgalmasan öltögetek. Mellettem sudokut játszik a telefonján egy öltönyös, helyi idegenvezető.
Welcome to Dreamland!

Dec. 1.

Hurghada, International Airport. Departures.
Mintha egy hangyaboly közelében ülnék, egy padka széléről figyelem a reptéri nyüzsgést. A hangyaboly hasonlat annyiban sántít, hogy a hangyák terv szerint végzik a dolgukat, itt pedig akkora a fejetlenség, mint egy juhász nélküli birkanyájban. A csarnokot követhetetlen rendszer alapján folyosókra szabdalták fix és mobil korlátokkal. A több ezer turista megpróbál kiigazodni a jelzés nélküli útvesztőben. Helyzetüket nehezíti, hogy a segíteni hivatott helyi munkaerő, szintén követhetetlen rendszer alapján, a mobil korlátokat időnként áthelyezi, és csahos puliként terelgeti a fonalat vesztett vendégeket. Ma része vagyok a bolynak – kisajátítottam pár mobil korlátot, és lekerítettem a munkaterületet, és fél órája nevetek a hatáson.

Dec. 7.

Az egyiptomiak rendkívül büszkék arra, hogy most írják a saját történelmüket. Az utcán, a kávézókban izgatott beszélgetések és találgatások folynak, hogyan tovább. Érdekes kívülállóként átélni, és mégis a részese lenni az eseményeknek. Ma furcsa dologra lettem figyelmes. Egy szép követ szorongattam a tenyeremben, és ahogy a kezemre néztem, láttam, hogy elkezdtek benne változni a vonalak. Kusza háló jelent meg a máskor békés vonalak mellett. Forradalom dúl a tenyeremben. 

Dec. 10.


Ebben a hónapban én szerkesztem az Író Cimborák blogot. Itt-ott ellopok a munkaidőből pár percet, hogy minden nap a megfelelő időben felkerüljön az oldalra az adventi naptár következő ablaka. Néha nyűg, néha nem jutok internethez, néha bosszankodok, ha egy írótól vagy illusztrátortól nem érkezik meg időben a kért anyag. Mégis a rendszeres várakozás az írásokra, a szerkesztés, az ablakokat lázasan nyitogató olvasók visszajelzései az én adventem. 

Dec. 14.

Észak felé tart a repülő. A keleti oldalon ülők a napfelkelte káprázatát nézhetik végig az ablakokon. A nyugati oldalon a színjáték csendes. Fehér gomolytakaró alatt alszik még halványan a Földközi-tenger partvidéke. A horizontot kék-lila-rószaszín-sárga átmenettel rajzolja ki a felhőfátyol. Mintha a romantikus filmek olcsó mennyországa lenne a díszlet ahhoz a csendes drámához, ami a hazaérkezést lengi körül. Megvastagszik a felhőtakaró. Olyan sűrű, hogy élesen rajzolódik ki a kontúrja, mint a tajték. Ereszkedni kezd a gép. Ami fentről puha, fehér vatta, az belülről szürke, gomolygó sötétség. Hirtelen előtárul a táj: hófehér papírra rajzolt erdő, szürke házak, hidegen csillogó, ezüst Duna. Úgy hagyom el a repülőt, hogy megsimítom az ülést - egy órán belül majd ül itt valaki, aki az erdő, a gomolygó szürkeség, a fehér vatta fölé emelkedik, elhagyja az ébredező Földközi-tengert, és leszáll ott, ahol hátrahagytam magamból egy darabot.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése