Paprika Jancsi és Bolond Julcsa

Marianna Jagoda, lengyel illusztrátor blogján találtam egy képet, és azonnal beugrott ez a régi mesém. Mariannának köszönöm szépen, hogy a rajzokat rendelkezésemre bocsátotta, színes és szívmelengető világában érdemes elmerülni, nézzétek meg a blogját.

Hogy ki volt Paprika Jancsi? Nem egyéb, mint vándorkomédiás, aki kerítéseken cigánykereket hányt, szomorú délutánokon tréfákat mesélt, bánatos kedvében költeményeket szavalt, vagy amit a legjobban szeretett, sárgarigóktól és pacsirtáktól tanult dalokat fújt a furulyáján. Ha tetszett a közönségnek, amit mutatott, csurrant-cseppent pár garas. Ha meg nem, akkor papsajtot vacsorázott.

S hogy ki volt Bolond Julcsa? Egy szegény fazekasmesternek és jólelkű feleségének egyetlen gyermeke. Szép is volt, dolgos is volt, csak hát úgy tartották a falubeliek, hogy valami bolondféle szél fúj a fejében. Merthogy ennek a leánynak hiába akadt kérője több is, − már ez is isteni csoda volt, hajtogatták rendre az öregek, hiszen se hozománya, se jószága, se egyebe nem volt, − mégis mindet egytől-egyig kikosarazta. Ennek aztán sehogyan sem jöttek a nyitjára, és elnevezték Bolond Julcsának. Pedig Julcsa tudta, mire vár, csak ezt nem kötötte senki orrára.

             Történt egyszer, hogy Paprika Jancsi éppen arra vándorolt, ahol Bolond Julcsa lakott. Kiállt a komédiás a piactérre, és mondani kezdett egy vidám, tavaszi mondókát.Amint Julcsa meghallotta a hangját, úgy odabámult, hogy leejtette a kezéből a cseréptálat, pedig a vevő már ki is fizette az árát. Odanézett a csörömpölésre Paprika Jancsi. Összeakadt a tekintetük, s abban a pillanatban hatalmas zene-bona meg csengés-bongás támadt a szívükben. No, erre várt Julcsa, nem másra. Elindult Paprika Jancsi felé, az meg a Bolond Julcsa felé, és találkoztak a tér közepén. Ott helyben megölelték, megcsókolták egymást, s ha már ott voltak a templom előtt, szaladtak is egyenesen a paphoz.

Sokat látott, bölcs, öreg papja volt a falunak, aki nem csak az Úristen dolgait intézte nagy becsülettel, hanem az emberek dolgaiban is jól eligazodott. Hümmögött egy sort, ahogy a fiatalok elővezették a szándékukat, aztán belenézett mindkettőnek a szemébe, és azon át egyenesen a szívükbe látott. Attól pedig, amit ott látott, elmosolyodott.

− No jól van, jól, nem vagyok én ellene semmi jónak, meg az igaz szerelemnél nagyobb áldást az Úristen nem adott az embereknek. Hanem azért nem kell annyira kapkodni mégsem. Az lesz a legokosabb, ha bizonyságot tesztek a szerelmetekről. Ezért azt mondom, induljatok el külön-külön vándorútra, hogy jegyajándékot hozzatok a másiknak. Te, fiam, jobbra indulj, és hozd el Julcsának a Boldogság Madarát, mert az asszony szerelmének a boldogság az alapja. Te meg, leányom, balra menj, és keresd meg Jancsinak a Szerelem Lángját, mert a férfi meg csak akkor marad hűséges, ha asszonyától minduntalan lángot fog. Egy év múltán gyertek vissza hozzám, és ha elhoztátok, amit kértem, megtartjuk a kézfogót.

A két szerelmes elbúcsúzott egymástól a piactéren, aztán Jancsi elindult jobbra, Julcsa meg balra. Ment, mendegélt a leány, sokáig ismerős tájakon, aztán eljutott a határkőig, amelyen túl senki sem merészkedett. Mert ott kezdődött a Tündér bűbájos birodalma, és az emberek féltek a varázslatoktól. Julcsa lassan, óvatosan lépett át a határkő által rajzolt képzeletbeli vonalon, de mivel sem égzengés, földindulás nem támadt, sem láthatatlan falba nem ütközött, sem a táj nem változott meg körülötte, felbátorodott, és folytatta útját, szívében a Jancsi iránt érzett szerelem bizonyosságával.

Egyszerre aztán egy erdőhöz ért, amely jobbra is, balra is végeláthatatlan falként húzódott. Nem volt más út, belépett hát az erdőbe. Nem úgy fogyott el a fény, ahogy egy hétköznapi erdőben szokott, szép fokozatosan, hogy az ember szeme hozzászokik a sötétséghez, hanem mint mikor a verőfényes napsütésből sötét szobába lépünk, és semmi mást nem látunk, csak amit a fény utoljára a szemünkbe égetett. Julcsa Paprika Jancsit látta felvillanni egy pillanatra a szeme előtt, aztán semmit. Botorkált előre, aztán elesett, és négykézláb próbálta kitapogatni az utat. Puha volt és mohos, bár lehet, hogy az már nem is út volt, mert azt rég elvesztette. Hangok hallatszottak, érces neszek, mintha nagyon közelről és nagyon távolról jönnének egyszerre. Julcsa, mindannyiszor elfogta a félelem, Jancsi búcsúszavaira gondolt:

− Egy esztendő múlva itt várok rád.

Maga sem tudta, mennyit bolyongott a vaksötétben, mikor végre a távolban pislákoló fényt pillantott meg. Elindult a fény után, és lassan ki tudta venni a fatörzsek szigorú vonalait. Most már gyorsabban haladt, és hamarosan egy kis háncsházacskához ért, aminek az ablakából a barátságos fény kiszűrődött. Bekopogott az ajtón, és egy vénségesen vén apóka nyitott ajtót. Julcsa egy pillanatra azt hitte, édesapját látja maga előtt, de az apó olyan vén volt, hogy a fazekasmesternek dédapja lehetett volna.

− Kerülj beljebb, leányom, már vártalak!

Meglepődött erre a fogadtatásra Julcsa, de nem sokat teketóriázott, követte az öreget. Bent tűz ropogott a kandallóban, vacsorára volt terítve az asztal. Szóba elegyedtek, és kiderült, hogy az apó pontosan tudja, mi járatban van, és azon nyomban útba is igazította.

− Egyél s aludjál, aztán holnap indulj útnak, amerre mutatom. Ha meg akarod szerezni a Szerelem Lángját, el kell jutnod az Égig Érő Fához. De vigyázz, egyszer meg ne állj, egyszer hátra ne pillants, mert akkor hiába is indultál el. A fa tövében aztán vár a néném, ő majd megmondja, mit kell tenned.

Másnap az öreg kivezette Julcsát a háncsházacska hátsó ajtaján, s itt már nyoma sem volt a sötétségnek: szikrázó napfény szűrődött át a lombok közt. Julcsa elbúcsúzott az apótól, és felfrissülve indult előre. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy hátra forduljon, és még egyszer búcsút intsen az apónak, de az öreg utána kiáltott:

− Ne állj meg, és ne pillants hátra, ezt ne feledd! Jó utat!

Julcsa csak ment és mendegélt, napokon, heteken keresztül. Ahányszor hangokat hallott maga mögött, vagy úgy érezte, valaki követi, maga elé idézte Jancsi alakját, annak ölelésre tárt karjait, és futott előre a képzeletbeli karok közé. Ha meg már majdnem összecsuklott alatta a lába a fáradtságtól, és úgy érezte, nem bír tovább menni, ha egy pillanatra meg nem áll, akkor azt képzelte, hogy Jancsi súlyos betegen fekszik, és ő viszi az orvosságot. Megszaporázta ilyenkor a lépteit, el ne késsen. Leszakadt a lábáról a cipő, kérgesre keményedett a talpa, mikor végre megpillantotta az Égig Érő Fa ezüst törzsét, mint kecses, végtelen vonalat haladni az ég felé. A fa tövében a Tündér pillangószárnyú szolgálólányai táncoltak, messzire hallatszott a kacagásuk. Julcsa újult erővel sietett a fához, örült, hogy emberi hangot hallhat megint. A körből kivált egy tündérlány, mosolygós arca, termete Julcsát édesanyjára emlékeztette, csak a színes, áttetsző pillangószárnyak mutatták, hogy Julcsának mesebeli teremtménnyel van dolga.

− Örülök, hogy ideértél. Az öcsém az erdei kunyhóból már üzent, hogy jönni fogsz.

Julcsa nem kevésbé lepődött meg, mint az öregember házában. A tündérlány gyümölccsel, forrásvízzel kínálta, aztán így szólt:

− Tudom én, mi járatban vagy, és azt is, hogyan kaphatod meg. Fel kell jutnod az Égig Érő Fa tetejére a Tündérhez, ő majd elmondja neked, hogyan lehet tiéd a Szerelem Lángja. Ehhez nem kell mást tenned, csak leülnöd ide a fa alá, magadra kötni ezt az arany cérnaszálat, és addig várni, amíg a Tündér fel nem húz vele a magasba. De vigyázz: nem mozdulhatsz, még pislognod sem szabad, amíg fel nem érsz, különben hiába jöttél.

Julcsa elhelyezkedett a fa alatt, behunyta a szemét, és várt. Várt napokon, heteken keresztül. A tündérlányok énekeltek, bolondoztak, játszottak körülötte, aztán eltűntek, és csak a végtelen csönd maradt. De Julcsa, amint behunyta a szemét, Jancsit látta maga előtt: visszaidézte szerelmes szavait, arcának vonásait, csókját és ölelését, és egy szempillantásnyi időnek tűnt csupán, mire megfeszült az aranyszál, és Julcsa emelkedett a Tündér palotája felé. Csak amikor meghallotta a hangját, akkor nyitotta ki a szemét. A Tündér hangja pont olyan volt, mint Jancsié: a színe, a dallama, a csengése, csak éppen sokkal magasabbról szólt.

− Tudtam, hogy eljössz, s azt is tudom, mi járatban vagy.

Julcsa nem látta a Tündért, csak hatalmas ragyogást.

− Fürödj meg illatos vízben, válts tiszta ruhát, és elmondom, mit kell tenned.

Julcsa így is tett. Aztán a Tündér hangja az ezüst levelek között egy kristályteraszra vezette, alatta színes terítőként feküdt a világ.

− A szerelem olyan magasra röpít, mint ez az erkély, − mondta a Tündér, − de a csalódás innen a mélybe taszít. El kell tudnod viselni ezt is, azt is. Ha a Szerelem Lángját akarod megtalálni, vesd le magad a mélybe.

Julcsa egy pillanatig várt csak, amíg a szeme elé idézte Jancsit, aztán ugrott. Csak zuhant napokon, heteken át, félt és fázott, de éltette Jancsi arcának az emléke. Aztán földet ért. Semmit sem látott, akárcsak az erdőben. Hegyes, éles sziklát tapintott maga körül. A sziklák megsebezték, a Tündértől kapott ruhája elszakadt. És ekkor Julcsa fényt látott, de a fény nem távolról jött, hanem az elszakított ruha alól. Odanézett és látta: a szíve lángol és fénylik úgy. Odanyúlt, s a láng a tenyerén maradt. Előre nyújtotta a tenyerét. Fellobbant a tűz, s felcsillantak egy föld alatti barlang szebbnél szebb, ezerszínű kristályai. Julcsának kicsordultak a könnyei, s ott szikráztak az arcán, visszatükrözték az ezerszínű ragyogást. A tenyerén tartott tűz segítségével kiutat talált a barlangból, aztán a lángot visszatette a szívébe. Könnyűnek érezte magát. Kitárta a karját ott a barlang előtt, és felrepült, akár egy madár. Julcsa kacagott, szárnyalt hazafelé, Paprika Jancsi felé, aki a Boldogság Madarával várja. A határkőnél leszállt, és gyalog sietett be a faluba.

Paprika Jancsi, mielőtt elindult, úgy határozott, furulyázik egy utolsót a falu végén, az árokparton. Ahogy megfújta a furulyát, mintha Julcsa lépett volna elő a hangok által a vadvirágos fűbe, az elillanó dallam mintha meglebbenő arany hajfonata lenne. És Jancsi csak játszott, egyre szebben, belefelejtkezve a dalba és az időbe, játszott napokig, játszott hetekig. Egy napon aztán a vállára szállt egy kis, kék madár.

− A Boldogság Madara – mondta az öreg pap, amikor arra járt. – De vigyázz, tünékeny jószág. Nem elég, ha rád talál, vigyáznod kell rá, meg kell tartanod.

Jancsi hallotta is, nem is az öreg pap szavait. Örömében, hogy megtalálta a Boldogság Madarát, táncra perdült, de olyan táncra, hogy a falu apraja, nagyja odagyűlt. Meg is vendégelték derekasan, ahogy Jancsit még soha. Igen ám, de addig elfelejtkezett a madárról, az meg felszállt egy jegenyefa alsó ágára. Megszeppent Jancsi, s elkezdett újra játszani. Amint játszott, a hangok mintha Julcsa könnycseppei lettek volna, telve ezernyi ragyogó színnel. Játszott napokig, hetekig, míg a madár visszaszállt a vállára.

Addigra jöttek a falubeliek is, hogy jöjjön gyorsan Jancsi, mert muzsikálnia kell a bíró lányának lakodalmán. Engedett Jancsi, és három napig muzsikált, szórakoztatta a násznépet. Olyan jól tartották, ahogy vándorkomédiást még soha. Mire visszaért az árokpartra, a madár fent ült a jegenyefa legtetején. Nekibúsult Jancsi, s játszott olyan szépet, mint amilyen szép volt a tűz Julcsa szívében. Játszott napokig, hetekig, míg a madár visszaszállt a vállára.

Akkor aztán jött a tanító ríva, hogy meghalt a kicsi fia, és Jancsi mondjon neki szép beszédet a temetésén. Mit volt mit tenni, ment Jancsi, s mondott olyan szép beszédet, hogy sírva fakadtak még a sírkövek is. Egy hétig aztán olyan jól tartották Jancsit, mint egy királyt sem különben. Hanem mire visszaért az árokpartra, nem volt sehol a madár. Játszhatott akkor szépet, könnyeset, lángosat, nem került elő többet. Akkor Jancsi abbahagyta a furulyázást, és útnak indult a madár után.

Alig hagyta el az egyik faluvéget Jancsi, amikor a másikon megérkezett Julcsa, szívében a Szerelem Lángjával. Futott a piactérre, futott az árokpartra, futott körbe-körbe, de Jancsi nem volt sehol. Súlyok nehezedtek rá, és érezte, többé nem tud repülni. Aztán úgy égette belülről a tűz, hogy fájni kezdett tőle a szíve. Odakapott, a tenyerébe vette a lángot, és szaladt vele a paphoz.

− Jancsi becsapott! – kiáltotta. – Most mit tegyek ezzel?

Az öreg pap csak hümmögött. Aztán Julcsa szemébe nézett, azon át egyenesen a szívébe, és elmosolyodott.

− Engedd el. – mondta az öreg.

Julcsa sírva fakadt.

− Akkor hát hiába volt minden? A sötétben tapogatózás, a végeláthatatlan gyaloglás, a várakozás, magasba emelkedés és mélybe zuhanás?

− Nem, semmi nem volt hiába. Mert amit a szívedben láttam: ezerszínű ragyogás. Az pedig a tiéd örökre.

− Akkor sem engedem el csak így! – kiáltotta Julcsa, és kirohant az ajtón.

Körbejárt a faluban aznap, és ahol kellett, begyújtott a kályhákba, alágyújtott a fazekaknak, lámpásokba tett a lángból, amíg tartott a tenyerén a tűz. Aztán visszatért a szülei házába, és nekiállt dolgozni: színes mázakkal festette be a cserépedényeket. De olyan színekkel, amelyek csak a mesékben vannak, csak a Tündér Birodalmában vannak, és csak Bolond Julcsa szívében vannak.