Még ősszel írtam ezt a történetet, amikor nagyon szomorú voltam, és nem is akartam elolvasni újra. A jókedvem meghozta a bátorságot, hogy újraolvassam és javítsam.
Az illusztráció: Henri Gabriel Ibels Le Clown című pasztellképe.
Ahogy a plakát is hirdette, a
műsor szenzációs volt. Fellépett tűzdobáló, késnyelő, idomított zsonglőr és
labdatigris, no meg a papírmasé unikornis. A nézők kedvence a bohóc volt, sikongatva
nevettek a műsorán. Az érzelmesebbek egy csipetnyi szomorúságot is felfedeztek
a produkcióban. Közvetlenül utána lépett fel a kötétáncos. Könnyed volt, akár
egy szitakötő, mintha nem is lenne teste, csak láthatatlan szárnyai.
A bohóc
mindig úgy kezdte a műsorát, hogy titokban integetett a kötéltáncosnak, aki már
fent, a sötétben várakozott. A kötéltáncos úgy kacagott a bohócon, hogy a porondra
potyogtak a könnyei. Mielőtt a kötéltáncos először lendült a hintán, mindig meghajolt
egy icipicit a bohócnak.
− A legügyesebb
kötéltáncos – súgta a bohóc.
− A
legmulatságosabb bohóc – súgta a kötéltáncos.
Egyszer
megtörtént a baj. A kötéltáncos egy tripla szaltó közben elvesztette az
egyensúlyát és lezuhant. Megfogta a biztonsági háló, de így is nagyot esett. A
bohóc odarohant hozzá. Kificamodva és eszméletlenül feküdt a kötéltáncos teste
a hálóban. A bohóc megijedt és elszaladt.
Később
meglátogatta a kórházban, és vitt neki virágot. Hallgattak egymás mellett. A
bohóc a begipszelt testet nézte. Súlyosnak tűnt. A kötéltáncos a bohócot nézte.
Festék nélkül szomorú, unalmas embernek látszott. A bohóc hamar elbúcsúzott. A
kötéltáncos hamar felépült, de már csak dupla szaltót mutatott be, és nem
hajolt meg a bohócnak az előadás előtt.