A bohóc és a kötéltáncos

Még ősszel írtam ezt a történetet, amikor nagyon szomorú voltam, és nem is akartam elolvasni újra. A jókedvem meghozta a bátorságot, hogy újraolvassam és javítsam. 

Az illusztráció: Henri Gabriel Ibels Le Clown című pasztellképe.

Ahogy a plakát is hirdette, a műsor szenzációs volt. Fellépett tűzdobáló, késnyelő, idomított zsonglőr és labdatigris, no meg a papírmasé unikornis. A nézők kedvence a bohóc volt, sikongatva nevettek a műsorán. Az érzelmesebbek egy csipetnyi szomorúságot is felfedeztek a produkcióban. Közvetlenül utána lépett fel a kötétáncos. Könnyed volt, akár egy szitakötő, mintha nem is lenne teste, csak láthatatlan szárnyai.

            A bohóc mindig úgy kezdte a műsorát, hogy titokban integetett a kötéltáncosnak, aki már fent, a sötétben várakozott. A kötéltáncos úgy kacagott a bohócon, hogy a porondra potyogtak a könnyei. Mielőtt a kötéltáncos először lendült a hintán, mindig meghajolt egy icipicit a bohócnak.

            − A legügyesebb kötéltáncos – súgta a bohóc.

            − A legmulatságosabb bohóc – súgta a kötéltáncos.

            Egyszer megtörtént a baj. A kötéltáncos egy tripla szaltó közben elvesztette az egyensúlyát és lezuhant. Megfogta a biztonsági háló, de így is nagyot esett. A bohóc odarohant hozzá. Kificamodva és eszméletlenül feküdt a kötéltáncos teste a hálóban. A bohóc megijedt és elszaladt.

            Később meglátogatta a kórházban, és vitt neki virágot. Hallgattak egymás mellett. A bohóc a begipszelt testet nézte. Súlyosnak tűnt. A kötéltáncos a bohócot nézte. Festék nélkül szomorú, unalmas embernek látszott. A bohóc hamar elbúcsúzott. A kötéltáncos hamar felépült, de már csak dupla szaltót mutatott be, és nem hajolt meg a bohócnak az előadás előtt.