Repülni volna jó

Az Író Cimborák megint létrehoztak valami nagyszerűt: tegnap kiállítás nyílt a Sárkányos Gyerekkönyvtárban, Budapesten, a "Mi lenne, ha...?" gyerekrajz pályázat legjobbnak ítélt 99 rajzából. Több, mint 900 rajz érkezett a pályázatra, mindegyik rajz egy külön kis világ volt. A legjobban mégis Ferenczi Zsombor rajza fogott meg. Zsombor 2. osztályos. Úgy gondolom én is, ahogy ő: repülni volna jó...

A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.

            A hawaii volt a kedvence.

Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás.

            − Repülni volna jó – gondolta.

            Szokatlanul eleven gondolatocska volt ez. Annyira fickándozott a fejében, hogy másnap sokkal jobban játszott a szokásosnál, és jó sok pénz összejött. Elhatározta, hogy vesz egy egész hawaii pizzát, és mind megeszi, de a pénz még ennél is több volt. Aztán gondolt egyet, a kínai táskaárushoz sietett, és vásárolt egy jó nagy bőröndöt. Kivitte a repülőtérre, becsomagolta magát és a hegedűjét, és bőröndöstül felugrott a csomagokat szállító szalagra.

            A bőrönd végigbukdácsolt a szalagon, és átment az átvilágító kapun. Mivel a röntgen nem látott a csomagban se robbanóanyagot, se fegyvert, se kábítószert, szépen felpakolták egy repülőgépre.

            − Egyáltalán nem olyan a repülés, mint képzeltem – dünnyögte magában az utcazenész a felszállás után.

            Szerencsére az út nem tartott tovább két-három óránál, különben megfagyott volna a jéghideg csomagtérben. Miután leszállt a repülő, a csomagokat újra szalagra rakták, onnan a bőrönd leugrott, átszökdécselt az útlevél- és vámvizsgálaton, aztán a reptér épülete előtt kicsomagolta magát. Az utcazenész dideregve nyújtózkodott.

            Amikor átmelegedett, elrejtette a bőröndöt egy pad alá, majd megkereste a metrót. Közben rájött, hogy Angliában van, később egy London feliratot is felfedezett. Szerencsére beszélt valamennyit angolul. A metrón zenélt egy kicsit, és pont annyi pénzt szedett össze, hogy kifizethesse a büntetést, amiért jegy nélkül utazott.

            A metróról a belvárosban szállt le, a Piccadillyn. Elidőzött egy képernyő előtt; ekkorát még sohasem látott. Közben emberek gyűltek köré, és izgatottan mutogattak a képernyőre. A hírek ugyanis hatalmas készültségről számoltak be a reptéren, mert találtak egy gazdátlan bőröndöt, és mindenki azt hitte, bomba. Az utcazenész elszégyellte magát és bosszankodott is, mert biztos volt benne, hogy nem fogja visszakapni a bőröndjét, és nem jut vissza a Nyugati téri aluljáróba.

            Megkordult a gyomra.

            − Egy pizza volna jó – nyüzsgött a fejében a gondolatocska.

            Körbenézett a téren, hol hegedülhetne egyet. Az egyik utcasarkon egy gitáros zenélt, a következőnél egy dobos. Remegett körülötte az aszfalt meg a táncosok. Körben a téren minden hely foglalt volt. Elcsigázottan ült le a tér közepén álló szobor mellé. Aztán a hirtelen kis gondolat megint nem bírt magával. Az utcazenész kiáltozni kezdett:

            − Tiszta cipő, tiszta cipő, tiszta cipő!

            Hamarosan megállt az egyik járókelő, és az utcazenész egy körömkefével, amit mindig a zsebében hordott, meg egy rongyzsebkendővel, amire párszor ráköpött, olyan tisztára varázsolta a cipőjét, hogy a járókelő egészen elámult, és egy marék aprópénzt nyomott az utcazenész kezébe.

            Megtisztított vagy tizenöt pár cipőt, megtelt mindkét zsebe érmékkél, alig fért bele a kefe. Egy utcai árusnál vett egy szelet pizzát, de megállapította, hogy a Nyugatinál finomabb, és olcsóbb is.

            Egyetlen pici pénzecskéje maradt. Egypennys.

            Forgatta a kezében. Az egyik oldalán betűk voltak, a másik oldalán a királynő.

            − Egy ilyen szép, fényes korona volna jó – mormolta, és el is nevette magát, annyira képtelen volt az ötlet.

            Új erőre kapott a pizzától, sétálni indult. A lába kivitte a házak közül, és egy szépen gondozott parkba ért. A lombokban lufik gubbasztottak, mint a fészkelő, színes galambok. Valami ünnepségről maradhattak ott. Megrezegtette a szél az ágakat, elpukkadt egy kövér, rózsaszín lufi, és a fa alatt ülő szerelmespár felpattant ijedtében.

            Az utcazenésznek eszébe jutott a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás, és felnevetett. Jókedvében elővette a hegedűt, és húzni kezdte, még sokkal szebben, mint amikor az a sok pénz összejött.

            Nemsokára elé állt egy piros egyenruhás katona, a fején akkora szőrsapkával, mint egy pulikutya.

            Az utcazenész úgy meglepődött, hogy belefagyott a hegedűbe a dallam.

            − Gyere velem! – szólt rá az őr.

            − Tessék mondani, valami rosszat csináltam? – kérdezte az utcazenész.

            Az őr nem mondott semmit, csak taszigálni kezdte a puskájával. Az utcazenész megijedt, hogy most jól megbüntetik.

            − A bőröndről van szó, ugye? – kérdezte pár perc múlva, amikor eszébe jutott angolul, hogy mondják a bőröndöt, de nem kapott választ.

            Akkor kezdett el igazán félni, amikor feltűnt a királyi palota. Az őr bevezette a rácsos kapun. Átvilágították, mint a repülőtéren a bőröndöt. A hegedűt végigszimatoltatták egy kutyával, egy rókával és egy vaddisznóval, de semmit sem találtak benne.

            Végül a királynő elé vezették az utcazenészt. Addigra nem volt se élő, se holt.

            − Csak egy üres bőrönd volt. Nem akartam én bajt okozni, kegyelmezzen szegény fejemnek, felség – motyogta, még a könnye is kicsordult.

            − Játssz – mondta az őr, és a hegedűre bökött.

            Remegett az utcazenész keze, mint a nyárfalevél, de azért csak felemelte a hegedűt meg a vonót.

            Először csak nyekergett a kiszáradt fa. Hamis is volt, elhangolódott.

            A gondolatocska odaférkőzött a húrok közé, és megremegett, mint egy szárnysuhogás.

            Ahogy a madarak röpte kisimul, úgy talált medrébe a dallam. Eljátszotta az utcazenész a hegedűn, mi lenne, ha a királynő egy aluljáróban pizzát eszegetne, bőröndbe csomagolva utazna a repülőn, ha színes lufik lennének a galambok, vagy pulikutya ülne a palotaőr fején.

            Amikor már mindent eljátszott, ami csak eszébe jutott, leengedte a hegedűt. Fel volt készülve rá, hogy ez volt élete utolsó játéka.

Az utcazenész összeszedte a bátorságát és felnézett. A királynő pont úgy nézett ki, mint az egypennysen, csak idősebb volt, és mosolygott. Még a korona is a fején csücsült.

            − Jó kedvre derítettél – mondta őfelsége. – Cserébe kívánhatsz tőlem valamit.

            Az utcazenész egy örökös hawaiipizza-bérletre gondolt először. Aztán a koronára nézett, és a ficánka gondolat rendezkedni kezdett. Kereste, kutatta az angol szavakat, míg végül megtalálta őket:

            − Repülni volna jó – rebegte.

            A királynő nem tűnt meglepettnek. A háta mögé nyúlt, elővett egy varázspálcát. Hármat suhintott vele, meg egy kurtát pöccintett, és az utcazenésznek hirtelen viszketni kezdett a háta. Reccsent, sercent a kabátja, kibomlott két szürke galambszárny, az utcazenész pedig felrepült.

            Azóta is repül. Néha átrebben Budapestre, és versenyez a Nyugati téri aluljáróban a galambokkal. Máskor felfújja magát, és úgy csücsül az angol királynő kertjében egy faágon, mint egy kövér lufi. Amikor legutoljára láttam Sándorfalva főutcája fölött, mintha megcsillant volna valami a fején. Talán egy korona. Talán a kurta pöccintés miatt.