Vili és a robot

Ahogy megígértem, új mesével készültem a következő, Írjunk regényt! című foglalkozásra. A történetet a nagymamám padlása ihlette, ahová nagyon szerettem feljárkálni, és minden szegletét felkutatni. Ha esetleg valaki magára ismerne a főszereplőben és az anyukájában, kizárt, hogy ez a véletlen műve.
A rajzokat a budaörsi Gr. Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtárban készítették a foglalkozásra érkező gyerekek. Az általuk kitalált folytatást külön bejegyzésben hamarosan felteszem, de annyi jó rajz született, hogy egy részét muszáj most azonnal megmutatnom.

A kép a legvagányabb robotos rajz felhasználásával készült

Vili nem volt különlegesebb, mint bármelyik gyerek az osztályban. Persze neki is voltak erősségei meg dilijei, de egyetlen szuperképességgel sem rendelkezett, sőt, űrhajó sem parkolt a garázsukban. Na jó, űrhajó mégis parkolt, mert az anyukája sci-fi rajongó volt, és a Ford oldalát teleragasztgatta Csillagok háborúja matricákkal. Úgy nézett ki, mint a Millenium Falcon. Vili úgy vélte, ez is az átlagos dilik közé sorolható, és nem viszi közelebb ahhoz, hogy valami egészen különleges kaland történjen vele.

 Az iskolában jó tanuló volt, csak a kézírása miatt kergette őrületbe a tanár meg a szülei. Azt mondták, ronda és olvashatatlan. Pedig ő mindig el tudta olvasni, amit írt, másnak meg mi köze hozzá? Otthon is rendes gyerek volt, mindig segített, amikor megkérték rá, a szobájában pedig egészen tűrhető állapotot tartott fenn. Karácsony táján szinte már kisangyal vált belőle. Menetrendszerűen elutazott a nagymamájához az ünnepek előtt, hogy segítsen fát vágni a kandallóba, előbányászni a padlásról a karácsonyfa-talpat, az udvart kicsit elrendezgetni, hogy amikor jönnek a nagymamája barátnői Szenteste énekelni, ne legyen ciki az a sok lim-lom.

             Igazából nem a nagy jóság miatt utazott el Vili, hanem azért, mert az anyukája karácsony előtt teljesen megőrült. Már november közepén rátört a dekorálási láz. Mindenhová angyalkákat, rénszarvasokat, csengőcskéket aggatott, és közben persze morgott, hogy itt is poros, ott is poros, és megszállottan takarított. Ennél még a favágás is elviselhetőbb volt a Nagyinál. Így történt ebben az évben is. Anyáék kikísérték a vasútállomásra, Apa felsegítette a táskáját a vonatra. Utazott két órát, aztán leszállt, és Józsi bácsi, Nagyi szomszédja már ott várt rá a peronon. Egy öreg, orosz dzsipje volt Józsi bácsinak, Vili nagyon szeretett vele utazni.

Az első nap rendszerint abból állt, hogy végig kellett kóstolni mindent, amit a Nagyi sütött és főzött. Vili degeszre ette magát, és másnap délig aludt. Utána a karácsonyfa-talp felkutatása következett.

− Csak óvatosan, Vilikém, kiégett az izzó a padláson. Vigyél magaddal elemlámpát.

Vili a zsebébe tette a telefonját meg egy villanykörtét, és felmászott a létrán. Felhúzta magát a nyíláson és beleszippantott a vaksötétbe. Ez volt a kedvenc része. Az öreg padlásnak semmi máshoz nem hasonlítható szaga volt, ami még sokkal jobban érződött úgy, hogy a szokásos, pislákoló lámpa sem világított. Szeretett volna még egy kicsit borzongani, hallgatni a titokzatos neszeket, ezért nem kapcsolta be rögtön a telefonján az elemlámpa alkalmazást. Pedig jobban tette volna, mert alig tett meg két lépést, hasra esett valamiben. Csörömpölés, szitkozódás.

− Vilikém, jól vagy? – kiáltott fel Nagyi a padlásfeljárón.

− Minden rendben, Nagyi, csak a villanykörtét törtem el.

− De neked semmi bajod?

− Semmi – morogta Vili, és végre bekapcsolta a telefont.

Mintha átrendeződtek volna a dobozok, ládák és zsákok tavaly óta.

− Járt itt fenn valaki? – kiáltott le.

− Csak a Juci – kiáltotta Nagyi.

Juci egy hatalmas, vörös macska volt.

Vili arra gondolt, talán csak rosszul emlékezett, vagy a telefon fénye volt nagyon más, mint a lámpáé, azért látja másmilyennek a dolgokat. Elment a padlás másik végébe. Egy ócska ládán volt a karácsonyfatalp. Vili le akarta emelni róla, de valamibe beleakadt az egyik lába. Elég nagy, fából készült talp volt, szinte már bútor, és Vili nem is értette, miért ragaszkodik hozzá ennyire a Nagyi, hacsak nem azért, hogy Vilinek legyen miért feljönnie a padlásra.

Egy kézzel hiába rángatta. Letette a telefont a ládára és kiszabadította a beakadt lábat. Ahogy levette, lesodorta a telefont. Újra sötétség borult rá.

− Remek. Ha eltörik a telóm, Apa megnyúz – sóhajtotta.

Letette a talpat. Halvány fénykör világított a kijelzőre esett telefon körül. Felvette. Nem lett semmi baja. Vili megkönnyebbülten sóhajtott. Aztán a telefon fénye megcsillant valamin, amit sosem látott azelőtt. Ott volt a láda meg egy csomó ruhászsák között. Vili odalépett. Egyszerű fémdoboz volt, de ami különlegessé tette, hogy egy szem por sem volt rajta. Úgy ragyogott, mint Anya karácsonyfadíszei, miután két napig fényesítette őket.

− Hát ez különös – gondolta Vili, és letérdelt a doboz mellé.

Körbeforgatta. Nem volt rajta se csat, se szíj, se nyitógomb. Nem volt nagy, pont elfért a két tenyere között. Vili letérdelt és az ölébe vette, forgatta körbe. Próbálta kitapogatni, hol nyílhat. Ahogy forgatta és simogatta, a doboz lassan melegedni kezdett. Vili megszeppent és letette. A doboz alig érezhetően remegett.

 

− Nagyi! – kiáltotta Vili, de bennszakadt a szó, mert a doboz tetején narancssárgán izzó betűk jelentek meg:

            NE ÁRULJ EL

            Vili ijedtében hátralépett egyet, aztán csak bámult.

            JÓ NAPOT – olvasta.

            − Heló – nyögte.

            ÖRÜLÖK – így a doboz.

            − Mégis mi ez? Valami játék? – kérdezte.

            A NEVEM BOX – jelent meg a kijelzőn, aztán eltűntek a betűk és újabbak jelentek meg: BIOORGANIKUS ROBOT.

            − Micsoda?

            NÉZD MEG A TELEFONOD

            Vili megnézte a telefonját. A kijelzőn rengeteg betű rajzolódott ki, az ő saját kézírásával.

            − Használati utasítás BOX típusú bio-organikus robothoz – betűzte. – Tényleg elég nehezen olvasható az írásom – jegyezte meg, és végigfutotta a használati utasítást.

            Nagyjából azt szűrte le, hogy ha teljesíti a robot utasításait, akkor a robot meg fog nőni, szuperképességei lesznek, és cserébe mindent megtesz, amit csak Vili szeretne.

            − Vilikém, minden rendben? – hallatszott Nagyi hangja.

            − Igen Nagyi, megyek már! – kiáltotta Vili izgatottan.

            A felfedezésének kalandszaga volt.

            − Nekem most mennem kell. Maradj itt. Áttanulmányozom alaposabban a használati utasítást, aztán később, amikor Nagyi nézi a barikköztöt, feljövök érted.

            OK – villogtak a narancssárga betűk a doboz tetején.