A legszebb szívű orrszarvú

Egy bohém estére visszatért a szivárványos orrszarvú (tudományos nevén Diceros inflectos), videó és mese formájában.

Az afrikai szavanna egyik legelbűvölőbb állata a dik-dik. Persze a saját léptékében kell szemlélni, igazságtalanság lenne egy Thomson-gazellához hasonlítani. Ha jobban megnézzük, a Thomson-gazella látványos ugyan, de messze áll a dik-dik kifinomult szépségétől. A dik-dik nem nagy, és ehhez a kis testhez lendületes ceruzavonal lábak tartoznak, mintha a húrjaira állítanánk egy hegedűt. Fordított hegedű a hát íve is, ami hirtelen töréssel vált át a karcsú nyakba, azon ül az ormányos fej, azon meg az óriási, rajzos szemek, vitorlányi fülekkel. Ha a dik-dik nekiindul, halkan rezegnek a húrlábak, és zenévé hajlítja a háta a szelet.      

Az afrikai szavanna kétségkívül legböszmébb állata az orrszarvú. Talán azért maradhatott fenn ilyen sokáig, mert otrombaságában földkupacnak nézte az evolúció. A szavanna tartozéka, mint ahogy a sár, a szétrepedt szikla és a fülledtség is az. Az evolúció tréfája volt az is, hogy az egyik orrszarvúnak, valamikor a kihalás szélén, szivárványt rajzolt a szívébe. A déli nap szomjan halasztott egy csordányi gnút, egy oroszláncsalád összes kölykét, meg néhány zsiráfot, aztán rásütött az orrszarvúra, és fakéreg bőrén át felperzselte benne a szivárványt.

           Az orrszarvú kinyitotta a szemét, és a homályból hosszú szálú, kókadozó füvek tűntek elő, a füvön egy sáska, a sáskán túl a repedezett talaj.

− Ó, de szép – gondolta az orrszarvú, és a száját mosolyra húzta.

Kicsit csikorgott a bőre, lepattogzott róla húszesztendőnyi sár, majd felrepült a hátáról három ijedt nyűvágó madár. Az orrszarvú elhatározta, hogy felfedezi a szavanna szépségeit, és elindult a szarva után. Legelésző gnú- és zebracsordákat látott, virágként szaladó zsiráfokat, madarak károgó rajait, és mindegyik láttán felsóhajtott a gyönyörűségtől. Fejében gondolatok nyíltak, emlékek esőről, tűzről, rég kipusztult állatokról, tengerről és hóról. Az orrszarvú szivárványszínűnek képzelte magát, lépteit szökkenésnek, recsegő sóhaját tavaszi szellőnek. Ebben a boldog állapotban lelt rá a dik-dik csordára.

A dik-dikek végre találtak a szavannán egy kis mélyedést, ahol csodával határos módon jobban meggyűlt a nedvesség. Élet volt a fűben, védőn takarta őket a bozót, és még semmilyen állat sem foglalta el magának ezt a zsebkendőnyi paradicsomot. Ceruzalábaikat megvetették a forró talajon, átvették a füvekben lüktető élet remegését, és ormányaikat ide-oda forgatva, óvatosan legelték a zöldet. Észrevették a közeledő orrszarvút, megdermedtek. Óriási szemüket felé fordították.

− Sok, pici csillagocska – gondolta az orrszarvú, és megállt.

Egy ideig bámulták egymást, de mivel az orrszarvú bambának és ártalmatlannak tűnt, a dik-dikek legelésztek tovább.

− Helló – mondta az orrszarvú.

Már egészen olajozottan ment a mosolygás.

A dik-dikek sípoló kiáltásokat hallattak és újra az orrszarvú felé fordultak.

Az orrszarvú kuncogni kezdett. Felrepültek a hátáról a nyűvágók, és kerestek maguknak egy kevésbé mozgalmas orrszarvút.

− Annyira szép itt minden. Sehol máshol nincsenek virágok, de itt vannak. A fűnek különleges színe van, és az illata is más. Esőillatot áraszt a föld – mondta lelkesen.

A dik-dikek közelebb húzódtak egymáshoz.

− Mint egy kis édenkert. De a legszebbek ti vagytok benne. Sosem láttam még olyan szép állatokat, mint ti vagytok. Megengeditek, hogy itt legyek a közeletekben?

A dik-dikek újra sípolni és cserregni kezdtek, mint egy raj ébresztőóra. Suhanásnyi mozdulataik lenyűgözték az orrszarvút. Nem mozdult, és a dik-dikek sem szaladtak el. Így telt el a délután. Alkonyodott már, a nap lágy színűre festette a szavannát, megszelídült a gyilkos hőség. A színek rezonáltak az orrsszarvú szivárványszívével, táncba bódultak a gondolatai. Folytak le a látóhatáron az utolsó napsugarak, peregtek le a vaskos bőrdarabok a lábáról. Szakadt a hús, fogyott a csont, egyre könnyebb és könnyebb lett.

− Csoda történt! Dik-dik vagyok én is – kacagta csipogó hangon.

Táncra perdült, felugrott a levegőbe, mintha szárnyai lennének, nevetett cserregve. Lebukott a nap, és ő álomba szenderült a zsebkendőnyi édenkert közepén, szemében a boldogság ragacsos könnyeivel.

Megvirradt. Az orrszarvú kinyitotta a szemét. Koppanva potyogott le jobbról, balról egy-egy bekeményedett csipa. Feltápászkodott. Körülnézett, de újra homályos volt minden a szeme előtt. Előtte hatalmas tappancsok nyoma, a föld csontjáig taposva a fű, a virágok helyén kiszáradt, sárga pép. Felemelte vaskos hátsóját. Valami cuppant. Megfordult, ez eltartott pár percig. Három vörös plecsni volt a hátsója alatt, három szétlapított dik-dik. Az orrszarvú elszégyellte magát.

− Bocsi – recsegte.

Aztán elbaktatott. Nem volt már a szívében szivárvány, viszont visszaköltözött a hátára egy tucat nyűvágó.

A szivárványos orrszarvú legmegbízhatóbb ábrázolása itt látható, az utolsó példány története itt olvasható.