A sellő és a kiállítás

Ha egy sellő éppen 2022. november 29. és 2023. január 15. között kapna lábakat, és ez éppen Budapesten történne, mert mondjuk egy dunai sellőről lenne szó, akkor örömében végigszökdécselne először Buda, aztán Pest utcáin, majd megéhezne, talán kicsit fázna is, és keresne egy olyan helyet, ahol szárazföldivé vált halként is jól érzi magát. Valószínűleg a Fiktív Gasztrogalériába térne be. Lehet, hogy halászlét nem enne, de salátát minden bizonnyal. Mint ahogy az is egészen biztos, hogy elvarázsolnák Varga Zsófi képei, amelyek a fenti időszakban éppen a galéria falán lógnak. Talán azért pont ebben az időszakban, hogy a sellőnek lehetősége legyen megnézni. Erről a kiállításról van szó:

Ha a kiállítás mondjuk november 29-én, és nem 28-án nyílt volna, akkor megnyithatta volna a sellő. Mivel ő csak egy nappal később kapott lábakat, engem ért a megtiszteltetés, hogy megnyissam. Ilyen nagyon szép volt az esemény, és ennyire örültünk Zsófival:

Csoda a tengerparton

Különleges nap ez a mai. Marci öcsém születésnapján ugyanis megszületett az unokahúgom, Lora. Nekik írtam ezt a mesét.

Marci biztos volt benne, hogy a barátai meglepetéssel készülnek a születésnapjára. Hogy legyen idejük rendesen előkészülni, elhatározta, hogy kimegy a tengerpartra úszni egyet. Jó hangosan belekiabálta az erdőbe:

            − Napnyugtáig ne keressetek, kint leszek a parton.

            A legtökéletesebb úszóidő volt. A levegő már felmelegedett, de a víz még őrizte a tél hűvösét. Marci leült a parton. Egy ideig hallgatta, ahogy morajlanak a hullámok, tengerjáró hajókról, kalózokról és sellőkről mesélnek. Hiányzott neki a kaland. Újjá kéne építeni a Sasráját – gondolta. Aztán körülnézett.

            − Hol van mindenki? Máskor mindig tele van a part.

Itt is, ott is heverészni szoktak a napon az emberek, mint a partra vetett kagylók. De most üres volt a homokos föveny. Marci körülnézett, és észrevette, hogy amott lejjebb sokkal többen vannak, míg a partnak ez a szakasza üres. Odament hát ő is, hátha vattacukrot osztanak. Ahogy közelebb ért, nagy tömegben találta magát. Ácsorogtak egymás hegyén-hátán az emberek és nyújtogatták a nyakukat.

Kaland a Végeki-tengeren

Részlet egy régi meseciklusból. Egy másik epizódját is olvashatjátok a blogon, Virágűr címmel.

A kép a Geek Art Gallery oldalról származik

− Még hogy a Viharuszony egy ócska teknő?! – kiáltotta Balajtár, a félszemű kalóz. Egészen vörös volt a feje a méregtől.

– Nem félnék vele átkelni a Netovább-fokon!

            A medve felkacagott. A kikötői kocsmában csend lett. A medve szava szent volt a tengeren, és ha ő azt mondja, hogy teknő, akkor az teknő. De Balajtár nem félt. Puszta ököllel ment volna neki, de Kikinda, a csókos ajkú boszorkány a szeme pillantásával megfékezte.

            − Tudod mit? – mondta a medve döcögve, mert rázta a nevetés. – Felteszek egy zsák aranyat. Ha átkelsz a Netovább-fokon, és hozol nekem egy kagylót a Végeki-óceánból, megkapod. A héja is elég, gyöngy nem kell.

            − Rendben. Felteszem a hajóm – mondta Balajtár, és a kezét nyújtotta a medve felé.

            A medve belecsapott.

A sivatagi hajós

A sivatag olyan száraz volt, hogy egy icipici fűszál sem nőtt benne. Délről a tengerrel volt határos. Így történhetett, hogy egy csillagtalan éjszakán Marci a homokdűnékre sodródott Sasrája nevű vitroláshajójával. Csak napfelkeltekor vette észre, hogy alatta nem kék, hanem sárga hullámok fodrozódnak, és csak a horizonton kéklik a tenger, mint egy távoli kontinens. Marci a szeméhez emelte a távcsövet. Kémlelte a látóhatárt északnak, délnek, keletnek és nyugatnak. Nézte a homokot a hajó körül, nézte az eget, de nyoma sem volt életnek.