Hagymácska

Megjelent a Nálatok nőnek-e még égigérő paszulyok? című könyvben, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2009
Illusztráció: Joe DeFerrari blogjáról

Hagymát pucoltam. Illóolajak facsartak könnyet a szemembe. Leültél az asztalhoz, és kíváncsian figyelted a vergődésem.

            − Miért sírsz?

            − A hagyma miatt.

            − A hagyma miatt miért?

            Újabb húsos levelek izzadtak csípős cseppeket a késem alatt. Összefacsarodott a szemhéjam, nedvesség tolult az orromba, és válasz helyett gyorsan zsebkendőért ugrottam. Mikor végre sikerült egy szűk rést törölgetnem a könnyárban, láttam, hogy még mindig a választ várod.

            − Mert eszembe juttatott valamit.

            − Mit?

Tudtam, hogy ide mese kell, különben csomagolhatok, és holnap elköltözhetek.

            − Hagymácskát.

            − Az micsoda?

− Csúnya kis gumó volt. Csupa ránc, fonnyadt, szürke burok. Egy öregember cipelte magával. Pólyába bugyolálta, és amerre járt, mindenkinek megmutatta. Volt, aki nevetett, volt, aki megborzongva a csúf gumótól, hátat fordított és odébb állt.

− Csodahagyma volt?

− Talán. Egy kereskedő tüzetesen megvizsgálta. Nagy összeget akart adni az öregnek, mert sejtette, hogy különleges dologgal áll szemben, csak éppen nem tudta, mi is az pontosan. Az öreg éppen ezért nem adta el neki.

            Egyszer megszánt egy éhes koldust, és feljánlotta neki vacsorára. A koldus meglátta Hagymácskát a pólyában, és nem fogadta el. Inkább megcirógatta a fonnyadt, szürke leveleket. Érezte, hogy különös dologgal áll szemben, de ő sem tudta, mi az pontosan.

Egy napon két lány sétált az öreggel szemben az úton. Testvérek voltak. Megálltak, és szóba elegyedtek. Az öreg megmutatta nekik Hagymácskát.

− Ebben a hagymában a világ legszebb drágaköve van elrejtve – sóhajtotta az idősebbik lány, és a testvéréhez fordult:

− Látod te is, húgom?

− Nem látok drágakövet. Csak fényt látok. Gyönyörű, meleg, szikrázó fényt.

Az öreg a fiatalabbik lány kezébe adta Hagymácskát, aztán eltűnt, akár egy hópihe az orrodon.

A két lány hazavitte, és a tulipános láda tetején tartották. Minden nap elgyönyörködtek benne, az egyik lány reggel, a másik este.

− Ültessétek el, vagy főzzétek meg, ha ehető, csak tűntessétek el innen ezt a csúfságot! – rivallt rájuk az édesanyjuk.

− Édesanyám, egy drágakő van benne! – monda az idősebbik lány.

− Ha drágakő van benne, hámozzátok ki!

− Nem olyan drágakő az, amit ki lehet hámozni – folytatta a kisebbik lány. – Csak addig tart a fénye, amíg körülveszi ez a csúf burok.

− Akkor meg minek? Nem akarok ilyen csúfságot látni a tiszta a szobában.

− Most mit tegyünk? – tanakodtak.

− Ültessük el – javasolta a kisebbik lány. − Szerintem csodaszép virág fog kikelni belőle.

− Akkor elhal a hagyma. Mi lesz, ha elhal a drágakő is? Süthetjük a szerencsénket.

− Szerintem nincs is benne drágakő. Csak a fényt hiszed annak.

− Szerintem csak te nem látod a követ a szikrázás mélyén.

− Akkor mit tegyünk vele?

− Tudod mit? Holnap ültessük el mégis.

Ebben meg is egyeztek. Amikor azonban a fiatalabbik testvér aludni tért, az idősebb belopózott a tiszta szobába, és maga elé vette Hagymácskát. Két kezébe vette, és finoman megbontotta rajta a fonnyadt, szürke takaróleveleket. Azok könnyedén engedtek az ujjainak. A szürke burok alatt vöröses, húsos, illatos leveleket talált, tapintásuk, mint a bőré. Gyengéden lehántotta azokat is. Halvány, lüktető fényt bocsátott ki magából a következő réteg, áttetszettek a hagyma pillangószárnyra hasonlító, finom rajzolatú erei. Reszkető kézzel fejtette tovább a leveleket. Olvadó arany meleg fényét árasztották a belső levelek, langyosak voltak és selymesek. Szorosan összeforrtak, őrizték, védték kincsüket.

− Itt lesz a drágakő. Tudom, hogy itt kell lennie – gondolta a lány.

Ujjai hegyével szétpattintotta a fényes burkot.

Szétáradt a meleg, színes, szikrázó fény. Olyan boldogságot érzett egy pillanata, amilyet még sohasem. A boldogság a fénnyel együtt foszlott szét, és ott maradt a lány a sötétben, körülötte sok, szürke, élettelen hagymalevél.

Akárcsak körülöttem, a vágódeszkán. Elszállt az csípős illat, felszáradtak a könnyeim.

− Miért kellett szétbontania? Soha többet nem ragyogott, igaz? – kérdezted.

− Nem ragyogott többet, a kisebbik lánynak igaza volt.

− Nem is volt benne drágakő.

− Hogyne lett volna! A világ legszebb drágaköve volt.

− Ilyen hétköznapi burokban! – kiáltottad, és a kezedben forgattál egy száraz hagymalevelet. Aztán felpattantál a székről, beleszimatoltál a fazékba, és kiszaladtál az udvarra játszani.

           − Hagymácska – mosolyogtam magamban, és a fazékba söpörtem a felaprított hagymát.