Kuruttyoló piramisok

Újabb epizód a kairói utazásról szóló történetből. Természetesen piramisos.
 

Egy teraszon álltunk meg, ahonnan az egész Gízai-platóra kilátás nyílt. A terasz körül kőpadka kanyargott, innen jó fotókat lehetett készíteni. Egy olasz lány dermedt mulatságos pózba, mintha ráülne az egyik piramisra. Elvesztette az egyensúlyát, és a homokba huppant. A barátja utánakapott, leejtette a fényképezőgépet, aztán hasra esett a padkában. Mi is készítettünk egy olyan képet, hogy beleharapok az egyik piramisba, de én nem estem el.  Aztán leültem a padkára, és csak nézelődtem. Hirtelen elbizonytalanodtam, melyik piramis belsejét is láttuk. Úgy emlékeztem, azt, amelyik a legtávolabb áll tőlem, de a középső nagyobbnak tűnt.

A sivatagi hajós

A sivatag olyan száraz volt, hogy egy icipici fűszál sem nőtt benne. Délről a tengerrel volt határos. Így történhetett, hogy egy csillagtalan éjszakán Marci a homokdűnékre sodródott Sasrája nevű vitroláshajójával. Csak napfelkeltekor vette észre, hogy alatta nem kék, hanem sárga hullámok fodrozódnak, és csak a horizonton kéklik a tenger, mint egy távoli kontinens. Marci a szeméhez emelte a távcsövet. Kémlelte a látóhatárt északnak, délnek, keletnek és nyugatnak. Nézte a homokot a hajó körül, nézte az eget, de nyoma sem volt életnek.