A sivatagi hajós

A sivatag olyan száraz volt, hogy egy icipici fűszál sem nőtt benne. Délről a tengerrel volt határos. Így történhetett, hogy egy csillagtalan éjszakán Marci a homokdűnékre sodródott Sasrája nevű vitroláshajójával. Csak napfelkeltekor vette észre, hogy alatta nem kék, hanem sárga hullámok fodrozódnak, és csak a horizonton kéklik a tenger, mint egy távoli kontinens. Marci a szeméhez emelte a távcsövet. Kémlelte a látóhatárt északnak, délnek, keletnek és nyugatnak. Nézte a homokot a hajó körül, nézte az eget, de nyoma sem volt életnek.

              − Minden sivatagban lehet vizet fakasztani, ha elég mélyre ás az ember – gondolta.

            Bevonta a vitorlákat, kidobta a vasmacskát, ásót tett a mentőcsónakba, leereszkedett és addig evezett, amíg egy alkalmas helyet nem talált. Óvatosan kilépett a csónakból, de előtte a derekára kötelet kötött, a végét a csónakhoz erősítette, nehogy elsodródjon. Elővette az ásót, és dolgozni kezdett. Amit kiásott, egy perc alatt visszatemették a hullámok. Deszkákat hozott, hogy azokkal támassza meg a gödör falát. Már kétannyira magas volt a gödör, mint ő maga, amikor hirtelen hurrikán kerekedett. Sustorgott és dübörgött mérgében. Felkapta a deszkákat, az égbe repítette az ásót, tépte, cibálta a csónakot, a csónak meg rángatta a hozzá kötözött Marcit.

            Egy ideig ugrált meg csapkolódott a csónak a szélben, aztán megtelt homokkal, és süllyedni kezdett. Húzta magával Marcit is, alig tudta elővenni a zsebéből a bicskáját, és elvágni a kötelet. Négykézlábra kuporodott, és úgy kúszott a homokhullámok tetején, egészen a hajóig. Jaj, de milyen állapotban volt a Sasrája! Vitorlái szétzilálva, szép, faragott orra eltörve, csíkos mellvédjét megszaggatta a szél. A csonka főárboc tövéhez kuporodott Marci, szorosan ölelte, és a szeméből peregtek a könnyek. Nem félt, látott ő már százezer vihart, csak a hajóját siratta.

            Az az irigy szél még a könnycseppeket is elragadta! Dobálta őket, mint csillogó labdácskákat, aztán teljes erejéből a homokba csapta, hogy ezer apró szilánkra repedtek. De ahol egy könnymorzsa leesett, a homok mozgolódni kezdett. Egysejtűek motoszkáltak a porszemek felületén, mintha apró holdak űrlényei lennének. Összekapaszkodtak, és moszatok, majd mohaszálak lettek belőlük. Spórákat érleltek, és a széllel átvándoroltak a következő homokszemre, magukkal vitték a könnycseppek nedvét. Nagyobb és nagyobb foltokban növekedett az élet.

            Marci arra eszmélt, hogy hiába fúj a szél, mégis áll a hajó. Kinyitotta a szemét. Fák lombja borult fölé, zöld gyeptakaróból virágok csillagfeje kandikált. Dombokká merevedtek a hullámok, és hegyekké a hurrikán kavarta, tarajos homoktömeg. A vitorlát lágyan körbefogta a mohos, foszló, burjánzó erdei talaj.  
            Marci fejébe nyomta tengerészsapkáját, és fütyörészve elindult felfedezni az erdőt.

(A fotó Egyiptomban, a Siwa oázisban készült. Nem én készítettem, ajándékba kaptam, és nagyon szépen köszönöm.) 

Emma egészen megharagudott rám, hogy kihagytam a meséből. Ezért aztán ő is írt Marciról, de abban már ő maga is szerepel. Itt olvasható.