Kitörtek az ablakai.
Lepotyogtak a cserepei.
Ecetfák nőttek ki a falból.
Hétfőn munkások jöttek lebontani. Féltek egy kicsit, mert
korhadt volt a tetőszerkezet, de azért felmásztak rá, és elkezdték ledobálni a
cserepeket. Ripityára törtek a földön, és piros por borította be a kertet.
Ebédszünetben körülnéztek a pincében.
Nyúlóssá ázott újságpapírok hevertek a padlón.
Pókhálók szövedéke lepte a sarkokat.
Üres üvegek ácsorogtak portakaró alatt.
Meg egy zongora.
− Verjük szét! Hozok kalapácsot!
Hoztak kalapácsot, aztán megálltak előtte, de nem verték
szét. Visszamentek dolgozni.
Pénteken ott, ahol azelőtt fű volt, törmelékhegyek álltak.
Ott, ahol azelőtt ház volt, egy nagy, üres betonpadló. Alatta a pince, benne a
zongora.
Szombaton jött egy öregember meg az unokája. Azt mondták
neki, összeszedheti a törmelékből, amire szüksége van. Amíg az öreg a
kupacokban kotorászott ép tégla és cserép után, a kisfiú elindult, hogy
felfedezze a kertet. Észrevette a lépcsőt.
− Papa, lemehetek a pincébe?
Az öreg bólintott. A fiú olyan lassan lépkedett lefelé,
hogy a szemének legyen ideje megszokni a sötétet.
Kirajzolódtak a nyúlós újságpapírok, a pókhálók, a
porlepte üvegek. Meg a zongora.
Kitámasztotta a tetejét. Ráhajtotta a fejét a zongora szélére,
és nézte a sötét, szakadt húrok kusza szövedékét.
A zongora halkan zümmögni kezdett.
A zümmögésből kicsengett egy dallam.
Nem mozgatta senki a billentyűket, nem csapódtak az
aprócska kalapácsok a húrokra, mégis zenélt.
A fiú érezte, hogy zsugorodni kezd. Megkapaszkodott a
zongora szélében, kalimpált a lába. Felhúzta magát a tetejére. Amikor már olyan
kicsi volt, hogy bokáig ért a por, nem zsugorodott többet. Leereszkedett a
zongora belsejébe, és egyensúlyozva elindult a húrokon.
A tompítóról lehuppant egy kalapácsra. Megingott alatta,
mint a mérleghinta. Végigegyensúlyozott a faemelentyűn, kibújt a zongora
egérrágta előlapján, aztán leült az elefántcsontszín billentyű tövében, és
ahogy egyre előrébb lökte magát, a billentyű lenyomódott, ő meg lecsúszdázott a
földre, a porba. Bekuporodott a pedálok alá, amik úgy néztek ki, mintha sárgaréz
esőbeállók lennének. Eső helyett a zongora halk dudorászása szitált.
A fiú beverte a fejét a pedálba. Gyorsan kiszaladt alóla,
mert újra növekedni kezdett. A zongora elhallgatott.
− Itt vagy lenn? Találtál valamit? – kukkantott be az
öreg a lépcső tetejéről.
− Igen.
Az öreg csoszogva jött le a lépcsőn. Körbejárta a
zongorát, és végigsimította a kezével, hogy érezze, amit a sötétben nem lát.
− Tönkrement. Kár érte, szép hangszer volt.
− Nem vihetjük haza? Hátha meg tudnád javítani.
− Ennek már vége.
− De én hallottam! Még van benne zene!
Az öreg a fiú szája elé tette a kezét.
− Akkor hallgass! Ha bement a füleden, ne hagyd, hogy
kiszökjön a szádon.
Nem szóltak egymáshoz, amíg haza nem értek.
Ott az öreg leültette a fiút az asztalhoz. Nagymama sütőpapírját
kotorta elő a fiókból, mert mást hirtelen nem talált, meg egy ácsceruzát.
− Rajzold le! – súgta a fiúnak, és magára hagyta.
Vasárnap, amikor hazajött a templomból, Nagymama a
füléhez tette a zongora rajzát, aztán dudorászni kezdett, és az öreggel még
táncra is perdültek, a kisfiú meg egy hokedlin ült, és nevetett.
Hétfőn a munkások betemették a pincét. Vele együtt a zongorát.
A mesét Boros Mátyás Pianínó 1:1 projektje ihlette.
Az illusztráció eredeti webhelye: itt
Hétfőn a munkások betemették a pincét. Vele együtt a zongorát.
A mesét Boros Mátyás Pianínó 1:1 projektje ihlette.
Az illusztráció eredeti webhelye: itt
Emma zongorás írása itt olvasható.