Kaland a Végeki-tengeren

Részlet egy régi meseciklusból. Egy másik epizódját is olvashatjátok a blogon, Virágűr címmel.

A kép a Geek Art Gallery oldalról származik

− Még hogy a Viharuszony egy ócska teknő?! – kiáltotta Balajtár, a félszemű kalóz. Egészen vörös volt a feje a méregtől.

– Nem félnék vele átkelni a Netovább-fokon!

            A medve felkacagott. A kikötői kocsmában csend lett. A medve szava szent volt a tengeren, és ha ő azt mondja, hogy teknő, akkor az teknő. De Balajtár nem félt. Puszta ököllel ment volna neki, de Kikinda, a csókos ajkú boszorkány a szeme pillantásával megfékezte.

            − Tudod mit? – mondta a medve döcögve, mert rázta a nevetés. – Felteszek egy zsák aranyat. Ha átkelsz a Netovább-fokon, és hozol nekem egy kagylót a Végeki-óceánból, megkapod. A héja is elég, gyöngy nem kell.

            − Rendben. Felteszem a hajóm – mondta Balajtár, és a kezét nyújtotta a medve felé.

            A medve belecsapott.

            Balajtár döngő léptekkel vonult a kikötőbe, mögötte a kocsmai slepp. A Viharuszony legénységét hazazavarta, csak Trefföt, a kártyán nyert papagáj tartott vele és Kikinda. Azonnal vitorlát bontottak, és addig hajóztak, amíg Balajtár a távcsövén át meg nem pillantotta a Netovább-fokot. Két magas sziklaszirt között hömpölygött át a Békés-óceán a Végeki-óceánba. Úgy tartották, ott a világ vége. Még soha, senki sem merte megközelíteni az átjárót. Balajtár nem habozott, irányba állította a Viharuszonyt, bele a szorosba. Kikinda szeme szerelmesen csillogott, Trefföt az árbockosáron rikoltozta a kaland örömét. Hömpölygött a hajó a hullámokon, sós permet terítette be a fedélzetet. Zátonyok bukkantak elő a keskeny szorosban, és fenyegetően magasodott jobb és bal oldalon a sziklafal, de Balajtár keményen fogta a kormányt, és a Viharuszony játszva lovagolta meg a tajtékot. Már látták a szoros végét, amikor Trefföt ijedten kiáltott az árbockosárból:

            − A szoros végén vízesés van! A Végeki-óceánról nincs visszaút! Forduljunk vissza!

            Balajtár szíve megdobbant.

            − Ebben a sodrásban nem tudunk megfordulni! Átkelünk a vízesésen! – határozta el a kalóz. − Vitorlákat irányba, teljes sebesség!

            Mint szárnyát kiterjesztett sirály, repült rá a Viharuszony a vízesésre. Elkapta az ár, és a szoros végén feldobta a levegőbe. Belekapaszkodott a szél a vitorlákba, és lelassította a zuhanást, de csak annyira, hogy amikor a vízre értek, Kikinda és Balajtár életben maradtak. A Viharuszony pozdorjává tört. Belekapaszkodtak egy deszkába, és sodródtak a Végeki-óceánon. Furcsa volt a víz: hófehér és anyagtalan, mint a köd.

            − Szerintem el fog fogyni – tűnődött Kikinda a deszkán.

            − Sziget! Szigetet látok! – kiáltotta Trefföt, aki fölöttük körözött a levegőben.

            Pálmafaerdővel borított, picike sziget magasodott előttük. Odaúsztak. Kókuszdió, ananász, színes gyíkok fogadták őket, a sziget közepén pedig szökőkút. Lepihentek és belakmároztak, aztán leültek a partra, és lábukat lógatták a vízbe. A sziget lassan sodródott, egyre távolabb a Netovább-szorostól a semmi felé.

            − Se kagyló, se hajó, se visszatérés. A fogadást elvesztettük. Ott van mindennek a vége – mutatott Balajtár a távolba, és szomorúan fogta meg Kikinda kezét.

            Mintha meghallotta volna a sóhajt a sziget, prüszkölni kezdett a szökőkút a közepén. Megmozdult a föld, hajlongani kezdtek a pálmafák. Kikinda és Balajtár megkapaszkodtak egy-egy törzsben.

            − Nem sziget ez, hanem bálna! – kiáltotta Trefföt a levegőből.

            A bálna kiterjesztette két óriási uszonyát, és meglebegtette a tejfehér, ritkuló tengervízben. Ahogy fogyott, fogyott a víz, két hatalmas szárnyával felrepült a bálna, és suhant a levegőben, új világok felé. Kikinda felnevetett.

            − Ez nem a vége mindennek, hanem a kezdete!