Ma reggel útnak
indultam Moszkvából. Először metróval utaztam, aztán autóval, majd vonattal,
repülővel, autóval, metróval, vonattal, végül autóval megint. Hazaértem, és
először elmeséltem az élményeim, aztán elcsendesedtem, és számba vettem őket
magamban. Gondoltam, letöltöm a fényképezőgépemről a képeket. Kíváncsi voltam, sikerültek-e,
mert sokat fotóztam este, a kivilágított belvárosban, a karácsonyi forgatagban,
és nem voltam benne biztos, hogy élesek lettek-e.
De a
fényképezőgépet nem találtam sehol.
Valahol
útközben, azon a sokféle járművön elhagyott.
Megpróbálom
szavakkal megrajzolni a képeket.
Ólmos fáradtság
után érkeztem minden este Vologya és Natasa otthonába, ahol mindig ölelő meleg
és terített asztal várt. Nincs annál jobb, ha egy olyan országban, ahol még a
metrómegállók nevét sem tudod kiolvasni, mégis van egy Otthon, ami vár.
Jó volt
elveszni egyedül a belvárosban. A kedvenc kirakataimban klasszikus mesék
elevenedtek meg, például a kis hableány hevert egy kádban, a halász és a
felesége pöröltek egy hallal, volt herceg és földig érő sörényű ló, meg hájasképű
békakirály. Meg kellett érintenem az üveget, hátha nincs is ott, és beléphetek
a mesékbe. Az is lehet, hogy nem is kirakatok, hanem tükrök voltak, és a saját
fantáziámat mutatták. Sosem fogom megtudni, mert elvesztek a fényképek.
Meghívtak egy
általános iskolába, ahol kilencven gyereknek mutattuk be a könyvet, két
segítőmmel: Nataliával, aki a KompasGid Kiadó munkatársa, és Olgával, aki a
Balassi Intézetben dolgozik, és gyönyörűen beszél magyarul. Az iskola meg a
tábornok-tanárnénik kicsit ijesztőek voltak, a gyerekek viszont lelkesek és
hangosak, és több arcot meg tudtam figyelni, miközben a lábamat lógattam a színpad
széléről. Sok meserészlet elhangzott, beszélgettünk egy csomót Bruniról meg a
kalandjairól, sőt, az egyik fiú a saját versét is elszavalta. Arról szólt,
milyen szomorú a tél, amikor csendben vannak a madarak.
Volt egy kisfiú,
kócos hajú, töprengő szemű. Amikor hozzá került a mikrofon, szépen
bemutatkozott, aztán köszöntött, és csak utána tette fel a kérdését. Én pedig
zavarba jöttem. Nagyon sok interjúkérdésre válaszoltam az elmúlt pár napban, de
az övé volt a legbölcsebb mind közül.
Azt szerette
volna tudni, mennyire élvezem azt a folyamatot, amíg egy történet megszületik.
Később, amikor
már kimentek a teremből a gyerekek, ez a kisfiú odajött hozzám, a markomba
csúsztatott egy apró tárgyat, aztán elszaladt. Már nem volt ott, amikor
megnéztem, mi az. Egy patkó alakú medál volt.
Kaptam tőle egy tökéletesen éles, ragyogó, el nem veszthető képet, amit akkor hívok elő a
fejemben, amikor csak akarom. A medált sokat fogom hordani – amíg el nem hagy,
mint a fényképezőgép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése