Krumplik

A mesét Kamondy Imre: Krumplicsalád című fotója ihlette. További képekért látogasd meg a Cabaret Medrano együttes oldalát, ahol remek zenéket is találsz.   

Délelőtt rettenetes gonoszságot követtem el.

Anna a konyhában ült, az asztalra támasztotta a könyökét, álla a karján pihent. Tágra nyílt szemén tündérek, manók és szivárványok táncoltak kifelé, körbelibegték az újságpapírra tett krumplikat, aztán visszacikáztak.

            − Manci, te meg mit csinálsz?

            Amikor ez a tündércikázós kifejezés ül az arcán, muszáj Mancinak hívni. Vagy Rozinak.

            − Beszélgetek.

            − A krumplikkal?

            − Ugye, milyen kedvesek?

            −  Friss, piaci krumplik – tettem hozzá kicsit irigykedve.

           Anna megszánt.

            − Gyere, bemutatom őket. Látod ezt a nagyot?

            − Mint egy kétgombócos fagyi. Vagy hóember, csak hiányzik a feje – próbálkoztam.

            − Ott a feje, elgurult. Nem hóember, és ne is mondj ilyet, mert megsértődik.

            − Hanem?

            − Ő Burgony atya. Püspök volt, de lefejezték. Igazi vértanú, úgyhogy ne tiszteletlenkedj!

            Összehúztam magam.

            − Ő pedig Krumplifej.

            − Jó ég, őt is lefejezték?

            Anna felkacagott.

            − Dehogyis! Neki születésétől fogva csak feje van. Ha el akar jutni valahová, gurul, és összekeverednek a fejében a versek.

            − Sok verset tud?

            − Gyönyörű verseket ír, de mindig összerázódnak, és nem tudja a megfelelő sorrendben elmondani a szavakat. Senki sem veszi komolyan szegényt.

            − Nem túl vidám társaság.

            − Mert még nem ismered Buriborit.

            − Ő az? – mutattam egy krumplira, amelyik szerintem Buriborinak nézett ki.

            Anna megsemmisítő pillantást vetett rám.

            − Az csak egy krumpli.

Eltartott pár hosszú pillanatig, míg Anna eldöntötte, hogy folytatja.

            − Buribori egy fóka.

            − Ó – mondtam, és beláttam, hogy valóban nagyon mellélőttem az előbb.

            − Háton fekve lubickol az Óperenciás levesben, és lekacagja a felhőket az égről.

            Nem mertem megszólalni, csak a szemem csillant fel.

            − Igen, így lesz a galuska – mondta ki a gondolatomat Anna, aztán folytatta:

            − Ez a cilinderes Mirkó királyfi. Lelkiismereti okokból megszökött a palotából. Folyton zöldséget etettek vele, hiába mondta, hogy nem kannibál. Egy cirkuszhoz állt rozmáridomárnak. Látod, ott a rozmárja is, Krumpella. Énekes rozmár, de ha elég halat kap, harmonikázni is tud. Persze csak egyszerű dallamokat, és ha rosszkedvű, hamisan játszik.

            − Ez aztán a krumplicsalád! – Fogott el a lelkesedés.

            − Bizony. De az egész társaság teljesen tanácstalan lenne, ha nem vigyázna rájuk a szalmaseprő kéménykrumpli. Csak egyet legyint a szalmaseprő cucájával, és mindenki teszi a dolgát.

            Most már én is ott ültem, könyököm az asztalon, állam a karomon, és néztem a krumplikat. Még akkor is így ültem, amikor Anna a szobájába szökdécselt rajzolni. Egy óra múlva jött vissza, kezében lobogtatva az alkotást. De ahogy körülnézett, lehervadt az arcáról a mosoly. Az asztalon, újságpapíron a krumplihéj, a fazékban illatozott a leves. Betöltötte a konyhát a főtt zöldség, a majoranna, a pirospaprika illata.

            Anna szemében könnyek gyűltek, a rajz kihullott a kezéből, és elszaladt. Hallottam, ahogy csapódik a szobaajtó. A rajzért nyúltam. Mint egy vádirat. Ott volt rajta az egész krumplicsalád.

            Anna nem ebédelt. Egész délután próbáltam kiengesztelni. Egyszer kijött a szobájából, a kamrában kotorászott, megdézsmálta a csokikészletet. Egyedül feküdt le, nem kért az esti meséből, az altatóból, sem a jóéjt pusziból. Amikor már aludt, bementem hozzá. Még álmában is szipogott. Ez már nem vádirat volt, hanem életfogytig tartó ítélet.

            Kabátot ragadtam, és átmentem a szomszédba. Teri néninek mindig zsákszámra van otthon krumplija. Megpróbáltam elmagyarázni, miért nem ér rá holnap a boltból, és miért nem mindegy, hogy milyen a formája. Elkeseredett képemet látva inkább nem kérdezett többet, hanem felkapcsolta a villanyt a pincében, és a kezembe nyomott egy szatyrot.

            − Válogass kedvedre. Ha végeztél, oltsd le a villanyt, és húzd be az ajtót. A kertkapun menj ki, az utca felől már bezártam.

            Kezemben a meggyűrt rajzzal egyenként átválogattam negyven kiló krumplit. Később a konyhában görnyedtem az asztalnál, fogpiszkálók és filctollak társaságában. Hajnalra ott volt mindenki: Burgony atya, Krumplifej, Buribori, Mirkó királyfi, Krumpella, és a szalmaseprő kéménykrumpli. Csendben beköltöztettem őket Anna éjjeliszekrényére.

            Nem tudtam elaludni. Bámultam a plafont, és éreztem, ahogy karikákat rajzol a szemem alá a sötétség. A virradat kólintott fejbe az álommal.

            Nem sokkal később puha gyerekkarok ölelésére ébredtem.
            − Mégsem ölted meg őket! Hát mégis láttad... − súgta Anna, bebújt mellém a takaró alá, és kibékülve szundítottuk át a délelőttöt.