Éjjeli árnyak

Az illusztrációt Hefter Daniella honlapjáról választottam, a címe: Blue bedroom

 

Éjjeli árnyak járnak a gyerekszobában. Óvatosan, nehogy megbotoljanak a széthagyott kisautóban, a szép, tekervényes sínben. Éberen várja a reggelt a favonat. Az éjjeli árnyak takarítanak szorgalmasan és nesztelen.

            − Anya?

            − Pszt! – súgják egymásnak az árnyak, és a játékok mögé forrnak.

            − Anya…

            − Itt vagyok. Rosszat álmodtál?

            − Nem az álmom volt rossz.

            − Hanem mi volt rossz?

            − Valaki mászkál a szobában.

            − Álmodtad csak.

            − De én félek.

            − Megfogom a kezed.

            − Inkább bújj ide mellém. Akkor nem félek.

A zöld szem

Évente egyszer tájépítész hallgatóknak tartok egy előadást az iszlám kertművészetről. Amikor először felkészültem rá, teljesen lenyűgözött a kasmíri Dal-tó, ahol úszó kertek himbálóznak a vízen. Ez a táj ihlette a Zöld szem című regényem. 

Lake Dal, Srinagar, Kashmir

Maja volt a kislány neve. A jobb szeme kék volt, a bal szeme zöld, és ez a bal szemgolyó volt a Hayavanija bolygó. Amikor Maja aludt, hosszú és sötét tél volt a bolygón, amikor felébredt reggel, vele ébredt a tavasz. Amikor pislogott, éjszaka volt, amikor könnyezett, eső áztatta a földeket. Maja mindebből semmit sem sejtett, de gyakran álmodott olyan tájakról és lényekről, amelyeket sohasem látott azelőtt. Azt hitte, a képzelete játszik vele, pedig csak Hayavanija tájait és lakóit látta.

Rendhagyó óra

Tegnap Tasnádi Emesével Pécsett jártunk a PTE 1. sz. Gyakorló Általános Iskolában. Az 1. b. osztály ugyanis szebbnél szebb rajzokat küldött az Író Cimborák Kinek a bőre? című pályázatára. Meglepetésként meglátogattuk őket, és meséltünk nekik, de azt hiszem, a legnagyobb jutalom mégiscsak az volt, hogy elküldték nekünk azokat a rajzokat. Íme, néhány fénykép:

Angyalok és állatok

Róza és Martin rajzaihoz Angyalmeséket írtam, aztán a rajzok további alkotásra inspiráltak. Bőrt öltöttek magukra az állatok, aztán útra keltek, és megérkeztek a gazdájukhoz. 

Medve kalandja

Újabb mese Marciról. Medve portréját Takács Eszter készítette, és olyan régen rajzolta, amikor még nem is ismertem Medvét. (Esztit igen.)

Marci nem tudott elaludni. Falevelekből vetett ágya végében kuporgott és számolt.

            − Végtelenezer-kinemondszáz-kettő, végtelenezer-kinemondszáz-egy, végtelenezer-kinemondszáz, végtelenezer-majdnemszáz-kilencvenkilenc…

            Medve azt ígerte, visszajön, mire Marci elszámol csillag-végtelenezertől egyig.

            − De mi van, ha eltéved? Egy barlangban nem könnyű tájékozódni. Nem, nem tévedhet el. Vitt magával egy borzasztóan hosszú kötelet, és azt gombolyítja maga után. A lelkére kötöttem, hogy forduljon vissza, ha elfogy a kötél. Én biztosan továbbmennék, de Medve nem olyan.

Angyalmesék újra

Takács Martin rajzát választottam ki elsőként a Kinek a bőre? pályázat rajzai közül, már a címe is rokonszenves volt: Cipzáras róka bőrébe bújnék. Később kiderült, hogy Martin és Róza, aki az elefántot rajzolta, testvérek. Így aztán a két mese is testvér lett.

A rókák panasza

 

A Jóisten fogadónapot tartott. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Kérésektől volt hangos a menny. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé, vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra.

            − No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött.

            A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja.

            − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól.

            − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség, meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal?

            − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel.

A folytatásért tovább az Író Cimborák blogra.

Kairó

Dolgozom éppen egy kéziraton, egy kairói utazásról szól. Lassan érik csak a szöveg, rengeteg munkám van vele, nem folyik olyan könnyen a szó, ahogy szokott. Itt egy részlet, hátha írtok valami inspiráló véleményt.

           Félve léptem ki a járdára, mert zúgva haladt el mellettem négy sávon a belvárosi forgalom. Zimi az út felé húzott, hogy menjünk át rajta. Úgy tűnt, az autósoknak eszük ágában sincs megállni, se lassítani.

            − Hol a zebra?

            − Sehol.

 Úgy keltünk át, mintha a középkori várjátékok vesszőfutásán lennénk. Az ember ráhangolódik a felfüggesztett buzogány vagy kard lengésének az ütemére, aztán átsuhan, de vigyáz, hogy a következő előtt megálljon. Ott is kivárja a megfelelő pillanatot, különben a buzogány palacsintává lapítja, vagy a kard lenyisszantja a fejét