Az arany gépmadár

2007-ben az In Memoriam Lázár Ervin meseíró pályázaton 1. helyezést értem el ezzel a mesével. Furcsa és tanulságos volt ennyi év után újra elolvasni. Saját illusztrációval osztom meg Veletek.

Volt egyszer egy vándorlegény. Az aranymadaras legény, csak így emlegették, mert mindig vele tartott egy arany gépmadár. Hol a vállán ült, hol a kalapján, hol mellette repdesett. Mendegélt a legény hegynek föl, völgynek le, aztán elfáradt, és bekopogott egy erdei házikóba. Öreg anyóka nyitott ajtót, és behívta a legényt a házba, hogy ott töltse az éjszakát.

Zúgott kint a szél, esett a hó. A kunyhóban azonban jó meleg volt. A vándorlegény a kemencepadkán melegedett, a vállán ott ült az arany gépmadár. Az anyóka omlós kenyeret és sajtot adott a fiúnak. Miközben evett, az anyóka megkérdezte:

– Különleges jószág a te madarad, fiam. Hogyan tettél szert rá?

– Az egy nagyon hosszú történet.

Az anyóka letelepedett a lócára.

– Ilyen hideg téli estéken szívesen hallgat hosszú történeteket az ember.

– Hát jó, akkor elmesélem.
           

Az úgy esett, hogy Egyszervoltország királya szerette volna öreg napjait csendes elmélkedéssel tölteni a nyaralókastélyában, de inkább értett a háborúskodáshoz, mint az elmélkedéshez. Ezért aztán megparancsolta három fiának, hogy hozzák el neki a bölcsesség rubintalmáját a Mindentudó Aranymedve kastélyából. Amelyik elhozza, azé lesz a királyság.

Először a legidősebb indult útnak. A Mindentudó Aranymedve birodalma éppen Egyszervoltországgal volt határos. A két országot hatalmas erdő választotta el egymástól. Olyan erdő, ahol csak egyféle fa nőtt, és mindegyik ugyanolyan magas. Alattuk embermagas páfrányok takarták a földet. Itt bolyongott a legidősebb királyfi, mígnem a szerencse végül megszánta, és elvezette az Aranymedve kastélyába.

Hatalmas uralkodó volt az Aranymedve, ura az erdők minden teremtményének. Amikor a királyfi előadta neki, mi járatban van, az Aranymedve összeráncolta bozontos szemöldökét, jól megforgatta a gondolatot királyi üstökében, aztán így szólt:

– Nem bánom, legyen, ahogy akarod. De a bölcsesség rubintalmája drága holmi, meg kell fizetned az árát.

– Mit kívánsz cserébe?

– A Hegynekmélyi Érckirály palotájában őrzik a gyémántpatkós pejlovacskát. Olyan csudálatos az a paripa, hogy a patkója minden lépésnél szikrát vet, és minden szikrából egy öklömnyi gyémánt terem. Ha elviszed tőlem a bölcsesség almáját, hozd el cserébe a gazdagság paripáját.

A Hegynekmélyi Érckirály birodalma éppen az Aranymedve erdeivel volt határos. Száz meg száz egyforma, kopár sziklaorom között kanyargott az út. A sziklák tüskés sárkányokra, lesben álló óriásokra, vicsorgó vadállatokra hasonlítottak. A királyfi inkább nem is nézett fel, csak az utat bámulta maga előtt, a kavicsokat rugdosta. Az úton egy csiga araszolt át, pont előtte. Rá akart taposni, de a csiga könyörögni kezdett.

– Könyörülj rajtam, királyfi, cserébe útba igazítalak, bárhová menjél is!

– Na, persze, egy csiga segít nekem útba igazodni! – felelte a királyfi, rándított egyet a vállán, és felemelte a lábát, hogy rátapos. Ebben a pillanatban megnyílt alatta a föld, és az Aranymedve tömlöcében találta magát.

Amikor Egyszervoltország királya már fél esztendeje nem hallott legidősebb fiáról, útnak indította a középsőt. El is indult a középső fiú, és ugyanazt a választ kapta az Aranymedvétől, mint a bátyja. Az úton ő is találkozott a csigával, ő is rá akart taposni. A könyörgésre meglágyult a szíve, és inkább az út szélére vitte. Erre a csiga elárulta neki, hogy a háta mögött, ahol egy hatalmas galagonyabokor terebélyesedik, van egy lejárat a föld alá, az vezet a Hegynekmélyi Érckirály palotájába. Megörült a királyfi a jótanácsnak, és hamar meg is találta a palotát.

Az Érckirály még hatalmasabb volt, mint az Aranymedve, uralkodott a hegyek mélyének és felszínének összes teremtményén. Amikor a királyfi előadta neki, mi járatban van, gondolkodott, ércfejében csikorogtak a fogaskerekek, aztán így szólt:

– Neked adom a gyémántpatkós pejlovacskát, de meg kell fizetned az árát. A Szellőszárnyú Pillangóúr fellegvárában őrzik az aranyszót szóló pintyőkemadarat. Az olyan szépen énekel, hogy az ember szívét átjárja a gyönyörűség. Ha el akarod vinni tőlem a gazdagság paripáját, hozd el nekem cserébe a szépség madarát.

A királyfi csalódott volt, mert azt hitte, az Érckirálynál véget ér az útja, de azért elindult. A Szellőszárnyú Pillangóúr fellegvára az üveghegy tetején épült, az meg ott magasodott az Érckirály birodalmának kopár szikláin túl. Messziről szikrázott a kék ezernyi árnyalatában. Ahogy bandukol a királyfi, lát egy fényes páncélú bogárkát az úton, a hátára fordulva, lábacskáival kalimpálva. Majdnem rálépett, de a bogárka megszólalt:

– Kérlek, királyfi, ne taposs össze, inkább segíts nekem megfordulni. Cserébe útba igazítalak, bárhová menjél is.

– Útba igazítasz? Pontosan tudom, hová megyek! – felelte a királyfi, és faképnél hagyta a bogárkát.

Nagy keservesen felkapaszkodott az üveghegyre, a Szellőszárnyú Pillangóúr színe elé járult, aki hatalmasabb úr volt még az Érckirálynál is, ura a levegőég minden teremtményének. Nyájasan fogadta a királyfit.

– Sokat vándoroltál, míg a színem elé értél. Ezért aztán megajándékozlak az aranyszót szóló pintyőkemadárral. De ehhez be kell bizonyítanod, hogy valóban méltó vagy rá.

– Hogyan bizonyítsam be?

–Az erkélyemen lóg három kalitka. Ha eltalálod, melyik az aranyszót szóló pintyőkemadár, a tiéd. De ha nem találod el, egy évet a bányámban kell szolgálnod.

A három kalitka közül az egyik rozsdás vaskalitka, és egy szürke, fából faragott madárfióka pislogott benne. A második ébenfából volt, benne elefántcsont madár tollászkodott. A harmadik csillogó kristálykalitka, ékköves csőrű aranymadárral. A királyfi felemelte a kristálykalitkát. Pedig de jól tette volna, ha segít annak a fényes páncélú kis bogárkának az úton, mert az elárulta volna, hogy az igazi aranyszót szóló pintyőkemadarat a rozsdás vaskalitkában őrzik. Négy őr ugrott elő, amikor a királyfi a kristálykalitkához ért, és lekísérték az üveghegy mélyének bányáiba.

A vándorlegény elhallgatott. Az anyóka elé tett egy csupor meleg tejet, a legény meg hálásan szürcsölte. Vállán halkan csicseregni kezdett az arany gépmadár.

– Hát a legkisebb királyfival mi történt?

Nos, az úgy esett, hogy a legkisebb királyfi épp azon úton ment, mint a két testvérbátyja. De neki helyén volt a szíve meg az esze, és nem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a csalódottság. A Mindentudó Aranymedve kastélyát elhagyva megkönyörült a csigán, így a csiga örömmel elárulta neki, hol az Érckirály palotájának lejárata. Az Érckirály birodalmában megtalálta a hátára fordult fényes páncélú bogárkát, ujjaira vette, és egy harangvirág szirmaira tette. A bogártól megtudta, melyik kalitkában őrzik az aranyszót szóló pintyőkemadarat. Elhozta hát, és az Érckirálynak adta. Az Érckirály felakasztotta a tróntermében a kalitkát, és boldogan hallgatta a madár énekét. Már messze járt a királyfi, amikor kitárta a kalitka ajtaját. A madár fényes páncélú kis bogárkává változott, és elrepült a Pillangóúr fellegvára felé.

A királyfi eközben fogta a gyémántpatkós pejlovacskát, elvitte az Aranymedve kastélyába, és megkapta a bölcsesség rubintalmáját. Ahogy kilépett a kapun, az Aranymedve körbelovagolt az udvaron, csak úgy szikráztak az öklömnyi gyémántok szanaszét. Aztán kitárta a kaput, és elengedte a lovacskát. A ló csigává változott, és araszolva elindult az Érckirály kastélya felé.

A kis királyfi elvitte az aranyalmát Egyszervoltország királyának, aki átadta neki az országát, és a nyaralókastélyába költözött. Ott aztán elmélyült a gondolataiban, és arra jutott, hogy a bölcsesség rubintalmája a legjobb helyen mégiscsak a Mindentudó Aranymedvénél van. Visszaküldte hát, cserébe az Aranymedve eleresztette börtönéből a legidősebb királyfit.

A vándorlegény megint elhallgatott, csak az arany gépmadár énekelt tovább a vállán. Az anyóka ölébe vette az arra sündörgő cirmos cicát.

– Szépen mesélsz, fiam. De azt még mindig nem értem, hogyan szerezted ezt az arany jószágot.

– Én voltam a középső királyfi. Amikor megfogtam a kristálykalitkát a Pillangóúr fellegvárában, kinyílt az ajtaja, és ez az arany gépmadár odaült a vállamra. Azóta ott turbékol, és a fülembe súgja, hogy milyen balga voltam, milyen keményszívű, hogy nem segítettem a fényes hátú bogárkán. Ha segítettem volna, most enyém lenne apám királysága. A Pillangóúr bányájában egy évig dolgoztam, hogy üveggé fagyott színes harmatcseppeket találjak. Abból a Pillangóúr gyöngysort készíttetett, és ajándékba vitte a kedvesének, Bársonyszirom Bárónőnek. Kerek egy esztendeig szolgáltam, közben végig ott csicsergett a vállamon a gépmadár.

– Édes fiam, hát miért nem szabadulsz meg tőle?

– Hesegettem én már ezerszer. Elajándékoztam, visszajött. Elrejtettem a legbelsőbb zsebbe a kabátomon, akkor a szívembe csipogta az énekét. Nem hagy ez el engem már soha. Amióta leszolgáltam az esztendőt a Pillangóúrnál, csak vándorlok a kerek világban, hátha valaki megszabadít tőle.

– Talán igen, talán nem – motyogta az anyóka.

Korán kelt másnap reggel az anyó, de még korábban a vándorlegény. Nem hagyta aludni az arany gépmadár éneke. Hideg volt a hajnal, és az anyókának alig maradt tűzifája a hosszú tél után. Felkerekedett hát az erdőbe, és mire felkelt a nap, takaros kis rőzsehalmot hordott össze az udvarra. Hogy, hogy nem, ott maradt az anyókánál a nyár derekáig. Helyre tette a meglazult tetőcserepeket, kiigazította a léckerítést, kimeszelte az istállót, megmetszette a gyümölcsfákat. Akkor az anyóka így szólt a legényhez:

– Derék dolog tőled, hogy ilyen sokat segítettél. Cserébe a sok jótettért elárulom neked, hogyan szabadulhatsz meg az aranymadártól.

– Hát el tudod kergetni, Öreganyó?

– Én ugyan nem. Te szerezted, teneked is kell megszabadulnod tőle. De hallgass csak ide! Az istálló mögött van egy ösvény, amit vadrózsa bokrok szegélyeznek. Annak a végén találsz egy kastélyt, nagy, díszes kerttel előtte. A kert közepén van egy feneketlen kút. Abba beledobhatod az arany gépmadarad.

– Kirepül az onnan, Öreganyó.

Ekkor az anyó elővett egy kristályskatulyát.

– Fogd, fiam, ezt a kristályskatulyát. Tedd bele a madarat, onnan nem tud szabadulni. Így már beledobhatod a feneketlen kútba.

Hálálkodott a legény, azt sem tudta, hogyan köszönje meg ezt a nagy ajándékot. Elbúcsúzott az anyókától és útnak indult a vadrózsákkal szegélyezett ösvényen. Hamarosan a kertkapuhoz érkezett. Kőoroszlánok szenderegtek a kapuoszlopokon. A legény óvatosan nyitotta ki a kaput, nehogy felébredjenek. Osonva haladt a fű borította sétaúton, amíg a kert közepébe, a feneketlen kúthoz ért. Ott aztán a válláról levette és a kristályskatulyába fektette az arany gépmadarat. Még akkor is énekelt. A legény bezárta a skatulya tetejét. Vékony cérnával a kútba eresztette a szelencét, és csak hallgatta, hallgatta az éneket. Hirtelen olyan nehéz volt megválni tőle. A szívéhez nőttek ékköves csőrének csúfondáros szitkai. Tartotta a cérnaszálat hosszan, aztán hirtelen elszakította.

A kristályszelence zuhant, zuhant a feneketlen mélységbe az arany gépmadárral együtt, és nem is jött vissza többet sohasem. A legény szabad lett hirtelen. Felkacagott nagy boldogságában, és vidáman szökdécselt ki a kertből.

Így esett hát a történet az aranymadaras legényről. Hogy a mese kerek legyen, elmondom még azt is, hogy amikor a vándorlegény felkacagott a kertben, kicsalta a kastélyban lakókat az erkélyre.

– Valaki van a kútnál! – kiáltotta Bársonyszirom Bárónő kedvesének, Szellőszárnyú Pillangóúrnak.

– Nocsak, ez az a királyfi, aki egy évet szolgált a bányámban, hogy színes harmatcseppeket bányásszon neked.

– Milyen boldog! – súgta a Bárónő, és sokáig néztek a vándorlegény tovaszökkenő alakja után.

Később a Pillangóúr hazatért a fellegvárába, Bársonyszirom Bárónő pedig bezárta a kastélyát arany kulcsokkal, köpenybe burkolózott, és elindult a vadrózsákkal szegélyezett úton, amerről a vándorlegény is érkezett. Egy rozsdás vaskulccsal kinyitotta az erdei anyóka házikóját. A cica, mint ha a gazdáját köszöntené, a lábához dörgölőzött. Mert nem volt már csodaszép Bársonyszirom Bárónő, csak a ráncos, öreg anyóka.