A torony

Íme, a csodaszép borító, amit Kira rajzolt:

Alább pedig két kép a könyvből, amit nagyon szeretek. (Hozzá kell tennem, hogy mindegyiket nagyon szeretem, és napjában többször is megnézegetem őket.) A kedvenceimet nem mutatom meg, de elárulom, hogy a könyv 20-21-es és 28-29-es oldalpárja.

Rémítgető

Ebben a hónapban az Író Cimborák oldalon az asztalfiókból előkerült, régi meséket teszünk közzé. Én is kotorásztam egy kicsit, és előbukkant a Rémítgető, amihez Mezei Ildikó készített illusztrációt.

Hétévesen királylány voltam, aranyhajjal, gyöngyös cipellővel, gyémántokkal sűrűn telehímzett ruhával, háromemeletes koronával.

            – Lovaggá ütésed alkalmából megosztozunk ezen a csokin – mondtam Öccs lovagnak.

            Öccs lovag meghatottan majszolgatta a kitüntetést. Királylány-lényem teljesen meg volt elégedve. Ezt a meghitt pillanatot egy lázító személy zavarta meg. Ez a bizonyos lázító Nagy Okos Bátty volt, aki rendszeresen aláásta királyságom alapjait.

            – Mit esztek, gyerkőcök?

            – Csokit. Kérsz? – felelte Öccs lovag.

Áruló! Sikoltotta bennem a gyanú. Próbáltam menteni a menthetőt.

            – Öccs lovaggá ütése alkalmából kap a mogyoróscsokiból. Mivel te már öregebb vagy, nem kell próbákat kiállnod. Egye fene, simán lovaggá ütlek. Járulj hát elém!

            Nagy Okos Báttynak beszélhettem. A sarokban lévő régi, üres szekrényt mustrálta.

            – Hé, Öcsi, az a szekrény üres – mondta.

A folytatás az Író Cimborák oldalán olvasható.

A torony

Az idei Könyvhétre megjelenik a második önálló mesekönyvem az Abrakadabra kiadónál. Címe: A torony. Az illusztrációkat Sánta Kira készíti. Már nagyon régen vágytam egy igazán szép mesekönyvre, ez az álmom most megvalósulni látszik.

 

Minden bolygón vannak hegyek, és a hegyek között mindig van egy, amelyik a többiek fölé emelkedik, az a legmagasabb. Ezen a bolygón is volt legmagasabb hegycsúcs, de hiába nyújtózkodott kevélyen az ég felé, a torony legfelső ablakából még így is alacsonynak  tűnt. A kisfiú a toronyban lakott, és mint ahogy az lenni szokott, a felnőttek egyáltalán nem hittek neki. Minden reggel kisétált a toronyból, belegázolt a harmatos fűbe, fülét a földre hajtotta, és hallgatta, ahogy lüktet a föld belseje. Amikor először észrevette, akkor tulajdonképpen nem is hallotta, csak érezte.

Éjjeli árnyak

Az illusztrációt Hefter Daniella honlapjáról választottam, a címe: Blue bedroom

 

Éjjeli árnyak járnak a gyerekszobában. Óvatosan, nehogy megbotoljanak a széthagyott kisautóban, a szép, tekervényes sínben. Éberen várja a reggelt a favonat. Az éjjeli árnyak takarítanak szorgalmasan és nesztelen.

            − Anya?

            − Pszt! – súgják egymásnak az árnyak, és a játékok mögé forrnak.

            − Anya…

            − Itt vagyok. Rosszat álmodtál?

            − Nem az álmom volt rossz.

            − Hanem mi volt rossz?

            − Valaki mászkál a szobában.

            − Álmodtad csak.

            − De én félek.

            − Megfogom a kezed.

            − Inkább bújj ide mellém. Akkor nem félek.

A zöld szem

Évente egyszer tájépítész hallgatóknak tartok egy előadást az iszlám kertművészetről. Amikor először felkészültem rá, teljesen lenyűgözött a kasmíri Dal-tó, ahol úszó kertek himbálóznak a vízen. Ez a táj ihlette a Zöld szem című regényem. 

Lake Dal, Srinagar, Kashmir

Maja volt a kislány neve. A jobb szeme kék volt, a bal szeme zöld, és ez a bal szemgolyó volt a Hayavanija bolygó. Amikor Maja aludt, hosszú és sötét tél volt a bolygón, amikor felébredt reggel, vele ébredt a tavasz. Amikor pislogott, éjszaka volt, amikor könnyezett, eső áztatta a földeket. Maja mindebből semmit sem sejtett, de gyakran álmodott olyan tájakról és lényekről, amelyeket sohasem látott azelőtt. Azt hitte, a képzelete játszik vele, pedig csak Hayavanija tájait és lakóit látta.